” Szeretne egy tanéven keresztül segíteni egy másodikos, harmadikos gyereknek az olvasásban?” Ilyen hirdetésre jelentkeztek azok az 55 éven felüliek, akik segítenek, nem egy, de több gyereknek és nem csak egy éven át. Két generáció találkozik egymással az iskolákban tanítás után és mindenki úgy érzi: ő kap többet.
– Öt éve mentem nyugdíjba. Úgy éreztem, kicsit összeomlott a világ. Addig könyvtáros voltam egy egyetemen, mindig fiatalok közt dolgoztam. Akkor támadt az ötletem, hogy gyerekekkel foglalkoznék, ahhoz nagy kedvem volna. Találkoztam egy tanítónővel, elmondtam neki, mire ő: Istenem, milyen nagy szükségünk lenne ilyen emberekre! Az ő iskolájában kezdtem el gyerekekkel foglalkozni, csak ezután olvastam a Senior Mentor Programról. Azonnal jelentkeztem.
Varga Magda finom arcú, tiszta szemű, melegséget sugárzó, szép asszony. Hetente kétszer, kedden és csütörtökön jár be a budapesti Bocskai úti általános iskolába, és a harmadikosok közül, a tanítónő által kiválasztott öt gyerekkel foglalkozik. Egyenként 20-25 percben. Főleg az olvasás és a szövegértés gyakoroltatása a mentorok feladata, de nem ijednek meg egy kis matematikától sem.
– Én is nehezen olvasó gyerek voltam, anyukám szégyellte, hogy másodikban még akadozom. És tessék! Az irodalommal lett a legerősebb kapcsolatom – meséli.
Bonbon és mandarin
A külön kis szobában, ahová elsőként Dominika érkezik az olvasókönyvével, a falon Chagall – reprodukciók, tájképek. És egy Madonna. Magda Domi mellé húzódik, olvasás közben meg-megsimítja a kislány haját, megérinti a kezét, ha valamit elvét. Thor Heyerdahlról szól az olvasmány, igen nehéz szöveg, tele hosszú és idegen szavakkal.
– Po-li-né-zi-a-i-ak – bukdácsol a lányka, Magda elmagyarázza, hogy Polinéziában élő emberekről van szó.
– Na, cica, ezt olvasd el még egyszer! Szépen olvastál egyébként.
Domi ebben a tanévben került az osztályba, és Magdával annyit fejlődött, hogy az édesanyja legutóbb rákérdezett a tanítónéninél: mit csinálnak a kislánnyal, hogy neki már nem kell gyakorolnia vele otthon.
– Arra is figyelek, hogy jól érezzék magukat velem – mondja Magda. – Mindig hozok egy kis gyümölcsöt is, hogy megjutalmazhassam őket. És olyan helyeseket mondanak! Máté nemrég azt mondta: ” úgy szeretném, ha megismerkednél a nagymamámmal! ” „Miért? ” ” Mert ő is olyan kedves, mint te… „
Végszóra meg is érkezik Máté, határozott fiatalember, aki legszívesebben végigszáguldana az olvasnivalón, nem sokat ad a pontosságra.
– Ne hadarj! Nézd csak meg jobban: nem levelekben, hanem levegőben. Ügyes vagy! Olvassuk el még ezt is!
– Jaj, azt már ne – alkudozik a srác, de meg lehet győzni, hogy másnap, ha az órán is elolvassák ezt a szöveget, feltűnik majd, hogy neki mennyivel jobban megy. Máté nem szereti a mandarint, neki bonbon kerül elő a retikülből.
– Szépséget ad ez a munka az életemben – sóhajt fel Magda, nevetve teszi hozzá. – Csak szegény férjem vár az ebéddel ezeken a napokon, mert mindig három óra lesz, mire hazaérek…
Gyere el a szülinapomra!
Régóta tapasztaljuk, hogy átalakulóban van a nyugdíjas korúak életmódja. Sokkal több feladatot akarnak, mint amennyit a társadalom nekik szán. Igazi feladatot. Olyat, amelyben szakmai és élettapasztalatukra van szükség. Vagyis mindarra, aminek bővében vannak.
Ez a program erre kínál megoldást. De nemcsak erre, hiszen a másik oldalról felmérések mutatják, milyen riasztóan sok gyerek tölti magányosan a délutánjait, marad le a tanulásban, pedig csak oda kellene figyelni rájuk. Nincs hatékonyabb oktatási forma, mint amikor az egyik emberre egy másik teljes figyelme jut.
Nagy a mentorok szabadsága. Ha azt látják, másban is tudnak segíteni, megtehetik. Van, hogy a közös tanulás után együtt is mennek haza, mert egyfelé laknak, vagy, mert jó még egy kicsit beszélgetni.
Ebből lesznek a közös focizások, vagy a koncert – és múzeumlátogatások. Egy asszonyt a születésnapjára is meghívta a kis tanítványa. Ebben a programban a mentoré a vezető szerep, hiszen ő látja, mire van leginkább szükség.
Többségük nyugdíjas pedagógus, de van köztük vegyészmérnök, szakfordító, ügyfélszolgálati eladó, közgazdász, külkereskedő. És van köztük férfi is szép számmal, körülbelül 20 százalékban, ami jobb arány, mint az iskolák tanári karában.
Kezet fogni – férfiasan!
Rejtő Zoltán például a férfias kézfogásra is megtanította a hozzá járó ikreket, Patrikot és Dominikot. És férfi módjára beszél velük, nem azt mondja, Cicuka, hanem ezt: Uraim.
Az urak éppen mesét olvasnak a királyról és annak szakácsáról.
– Mi az, hogy ímmel-ámmal, tudjátok? – állítja meg Zoli bácsi Patrikot egy mondat végén.
– Lassan…- mondja rövid tűnődés után Dominik.
– Igen. Lassan, kedv nélkül. Ahogy ti olvastok néha – nevetteti meg a fiúkat. A mesében előfordul a ” sóder” szó, ennek jelentését is tisztázzák, és azt is, hogyan kell olvasni, ha egy mondat végén felkiáltó- és kérdőjel is található.
– Na, most mondjátok el, miről is szólt ez a mese. De csak röviden, nem kell a maszlag.
A fiúk összefűzik a történet szálait, csupán a tanulság levonásánál akadnak el. De Zoli bácsi ebben is segít. Pár mondatot még diktál nekik, néhány szorzás is belefér az időbe, aztán kinyittatja Dominikkal a szekrényajtót, és a nápolyis zacskóból két-két nápolyit utal ki nekik.
– Gratulálok, uraim! – búcsúzik a fiúktól, természetesen kézfogással, ahogy ez férfiemberek között illik.
– Nem vagyok pedagógus, csak imádom a srácokat – mondja, amikor ketten maradunk. Én is vehetek a nápolyis zacskóból, pedig még nem tudni, jól dolgoztam-e. – Technikus voltam, személyzeti területen dolgoztam, amikor három éve megláttam a hirdetést, tudtam: ez az én esetem. Két célom is van ezzel a munkával: egyrészt őket tanítani, másrészt magamat frissen tartani. A hetvenkettedik évemet taposom…
Zoli bácsival és a többi mentorral a gyerekek nem leckét írnak, házi feladatot oldanak meg, inkább gyakorolnak. Elsősorban az olvasást, szövegértést, de van, aki számol, olyan is akad, aki zongorázni tanítja tanítványait. Egy mentor több gyerekkel foglalkozik. Kettő a legkevesebb, négy-öt a tipikus, de akad olyan nyugdíjas pedagógus, akinek a hét gyerek sem sok. Csoportban, de leginkább egyenként.
A gyerekeket a tanítók választják ki, olyanokat küldenek a mentorokhoz, akiknek több gyakorlásra van szükségük, valamiben lemaradtak. Többféle ok húzódhat meg emögött…
– Egyszer bejött egy fiú és azt mondta, hogy őt most hagyta ott a harmadik apukája…Mit lehet erre mondani? Majdnem elsírtam magam. Ez a fiú például csak hason fekve volt hajlandó olvasni, megengedtem neki. Hogy kapok-e visszajelzést? A kezem alól kikerült ötödikesek, ha meglátnak, hozzám szaladnak és a nyakamba is ugranak. Elég ez visszajelzésnek?
Hogyan kell jól csinálni? (Aichelburg Márton – ügyvezető)
– A Senior Mentor Program része a szervezetünknek, de nagyobb is, több is: küldetés. Az egyetemi éveim végén már tudtam, hogy a nonprofit szférában szeretnék dolgozni, tudatosan kerestem olyan programot, amelyet itthon megvalósíthatunk. Amerikában és Nyugat-Európában is működik több hasonló.
A lényege, hogy a senior korúak – nem szeretem sem a „nyugdíjas”, sem az „idős” szót -, tehát az 55 éven felüliek segítségével próbálunk megoldani egy fontos társadalmi problémát. Azt, hogy jobban olvassanak a másodikos, harmadikos gyerekek, mert ebben az életkorban még fel lehet zárkóztatni őket, meg lehet akadályozni, hogy végleg lemaradjanak. Mindezt, cégszerű működésben, stratégiában, vagyis nemcsak jó szívből, jó szándékkal, hanem professzionális tudással és többnyire egyéni támogatásból.
Már az első alkalommal, amikor csak 10 önkéntest kerestünk, kilencvenen érdeklődtek. Évente 300 százalékos a fejlődés, úgy számolok, négy év múlva meglesz az országos hálózat.
A jelentkezők kitöltenek egy adatlapot, aztán behívjuk őket beszélgetésre, utána képzést kapnak. Havonta-másfél havonta tartunk továbbképzést, ahol a felmerülő pedagógiai és egyéb problémák megbeszélhetők.
Hihetetlen nagy az elkötelezettség, ami érthető, hiszen 55 éven túl az ember már felszabadul a mindennapi rohanás terhe alól, viszont van rengeteg tapasztalata és jobbító szándéka. Ezekre nagy szükségünk van! És a senioroknak is szükségük van arra, hogy részei legyenek a társadalomnak, így hát, ez kölcsönösen jó mindenkinek. Volt olyan iskola, ahol köszönték, nem kérték. De ez ritka. Kőbányán például az iskolák felében dolgoznak mentorok.
Részletes információk: www.civilvallalkozasok.hu
Telefon: 0036-20-807-32-68
00421-905-543-650
Forrás: NŐK LAPJA 2011/2. Január 12.
Írta és összeállította: Hulej Emese
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31277″}
