Szavalóversennyel állítottak emléket Túrmezei Erzsébetnek – születése 100. évfordulóján – a Barsi Református Egyházmegyében – tájékoztatta Ambrus Erika a Felvidék.mát.
„Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet.” (Zsolt 89:2)
Ezt tette ez a törékeny asszony, Túrmezei Erzsébet is, akinek, születése századik évfordulóján a Barsi Református Egyházmegyében egy szavalóversennyel állítottunk emléket.
Itt, az egyházmegyében lassan évtizedes hagyománya van a szavalóversenyeknek, Lévától Zalabáig több gyülekezet vállalta már fel, hogy otthont ad ennek a rendezvénynek. Az idén Ipolypásztó gyülekezete várta a szavalókat, a lelkész igei bevezetővel és egy Túrmezei verssel, polgármester úr szívesen és bőséges ebéddel fogadta a kultúrházban a résztvevőket. S akik hallgatóságként jelen voltak, hiszem, hogy épültek, hiszen Túrmezei Erzsébet versei a zsoltáríró követelményeinek teljesen megfelelnek, énekek az Isten tetteiről és kegyelméről, Isten hűségének hirdetése nemzedékről nemzedékre. Most a legifjabb nemzedék volt az, akik szívén és száján keresztül megszólaltak a gyönyörű költemények.
26 gyermek és fiatal, átérezve a versek mélységét és csodáját imádkozott ezekkel a versekkel. Érsekkéty, Léva, Nagyölved, Nagysalló, Farnad, Garamsalló, Ipolypásztó és Ipolybél felnövekvő nemzedéke adta át a versek által az Isten iránt érzett szeretetét. A négytagú zsűrinek – Apa Vilmos nyugalmazott iskolaigazgató Ipolyszakállosról, Szrsen Csilla gimnazista Ipolyságról, Ambrus Erika helyi lelkész és a zsűri elnöke, Vödrös Attila költő, az Új Idők főszerkesztője – nem volt könnyű dolga, végül a három korcsoport, illetve 4, hiszen egy gimnazistánk is szavalt, Kalamár Cintia Ipolybélről, szavalói közül a legjobbak a következők voltak: 1. kategória, a legkisebbek, 1-3 osztályosok, 1. Molnár Vivien Érsekkétyről, 2. Nagy Emma Léváról és Baka Rebeka Érsekkétyről. A 2. kategória, a 4-5. Osztályosok legjobbjai: 1. Andruska Emese Léváról, 2. Riedly Miklós Kristóf, aki ugyan ipolypásztói, de a kétyi iskolát képviselte és Kálnai Szilvia Farnadról. És a legnagyobbak kategóriájában: 1. Fülöp Orsolya Blanka Érsekkétyről, Kovács Ernő, szintén Érsekkétyről és Balogh Diana Ipolypásztóról.
A verseny szervezője, Izsmán Jónás röviden, a zsűri elnöke bővebben értékelték a versenyt, Vödrös Attila a magyar nyelv szépségéről és ápolása szükségességéről szólott, Gárdonyi Gézát megidézve, aki azt vallotta, a próza fű és a vers rózsa a fű között, elmondva, ő most innét egy hatalmas, 26 szálból álló rózsacsokorral térhet haza. Azt is elmondta, mennyire fontos, hogy ez a gyönyörű palóc nyelvjárás fennmaradjon, nem kell azon igyekeznünk, hogy ezt kiirtsuk gyermekeinkből. Végül azzal a gondolattal zárta a minden gyermeket dícsérő, az egész versenyt értékelő szavait, hogy most Túrmezei Erzsébet boldog lehetett ott a mennyei otthonban, hogy nem volt hiábavaló az a munka, az a szolgálat, amit itt végzett. S álljanak itt a nyertes versek, hogy ezek által is Isten dícsérete és kegyelmes tettei táruljanak fel előttünk.
Összeadás
Félve megyek az iskola felé,
Félve a Mester hű szeme elé.
Szabódva nyújtom át a füzetet,
A sok kusza, egymás alá vetett
Tétova számot: „Valaki beteg…
Szenved, gyötrődik, akit szeretek…
Ellenség tör reám. S magam vagyok,
Önmagamnak ellensége – legnagyobb.”
A Mester nézi… hosszan, komolyan.
„Bizony, a feladatban hiba van!
Sorakozik a sok sötét adat,
S nem adtad hozzá a hatalmamat!”
Pirulva nézem. Ó, mennyire más,
Ahogy Ő vezet, az összeadás.
Olyan megnyugtató a vége is,
Oly bíztató az eredménye is!
Hozzáadva hatalmát, erejét,
Szeretetét, mely melengetve véd,
Mindenhez, ami nyomja a szívem.
Az eredmény: „Hiszek, Uram! Igen!”
(az első kategória első helyezettje, Molnár Vivien szavalta)
Első aranymondásom…(Túrmezei Erzsébet)
Az eget rőtszínűre festve,
tűz volt falunkban akkor este.
S amikor másnap reggel jártam ott,
láthattam az üszkös romot,
s azt olvashattam a kormos falakon:
„Látod, a tűz micsoda hatalom!”
Öt éves koromban történhetett.
Este édesanyám lefektetett.
Az imádságot elmondtam hibátlan,
szemem álomra zártam,
de szívem elfogta a félelem:
Ha újból tűz támadna hirtelen!
Rekedten kongna a harang megint,
és ami szép, kedves, elégne mind!
Édesanyám odajött:mért nem alszom?
Aggódva simogatta meg az arcom.
Elpanaszoltam, miért remegek:
A sötétben talán rossz emberek
lopodzkodnak, és meggyullad a ház,
amikor senki sem vigyáz!
S édesanyám-most is emlékezem-
akkor összekulcsolta a kezem,
és az első aranymondásra engem
akkor tanított életemben:
„Hogyha Isten velünk, ki lehet ellenünk!”
Mi az Ő oltalmában pihenünk,
Ő vigyáz reánk minden pillanatban.
„Ha Isten velünk…” Mondtam,
mondogattam…
S nem ijesztett a romok képe sem…
Nemsokára aludtam édesen.
Azóta már a félvilág is égett,
s édesanyám, most is áldalak téged,
hogy kezem akkor összetetted,
hogy ezt a hitet szívembe vetetted.
Azóta annyi minden porba hullt.
Sok emléket eltemetett a múlt.
De átkísér ezernyi változáson
az én legelső aranymondásom.
Kinyílnak, elhervadnak a virágok,
de ez a virág nem hervad el, látod,
édes vígaszával járunk-kelünk:
„Ki ellenünk, ha az Isten velünk!”
S mit akkor meg se köszöntem talán,
most köszönöm neked, Édesanyám.
(a második kategória nyertes szavalata, Andruska Emese mondta el)
Hit által
Egy himnuszt hallok elnémíthatatlan
századokon át új meg új alakban.
Az énekes nem egyszer névtelen.
Nem is ő énekel: a kegyelem!
S az egész földről láthatatlan karban
száll ég felé a csodálatos dallam,
és a fül fenséges harmóniát hall.
Figyelj! „Hit által! Hit által! Hit által!”
Azok sorában, akik énekelnek,
van kemény férfi, félénk, gyenge gyermek,
roskadt öreg, remegő szívű asszony…
De nincs perc, hogy e himnusz elhallgasson.
Mert szájról szájra, szívről szívre kel.
Némíts el egyet, ezer énekel.
Új meg új hang, de ugyanaz a dallam.
Néha leborulok, hogy tisztán halljam,
tele frissességgel, zengő csodákkal.
Hallod? „Hit által! Hit által! Hit által!”
Isten Lelke vezényel. Egyet int,
és új énekes lép elő megint.
Így int neked, és így intett nekem.
Meghallja, ha elnémul énekem,
és fáj neki egyetlen hang hiánya,
amint a nagy egészet dirigálja,
s az örök himnusz zúgva, zengve szárnyal:
Igen! „Hit által! Hit által! Hit által!”
Érzem, rajtam a Karmester szeme.
Énekelni, kezdeni kellene,
hogy munkám, harcom, életem, halálom,
minden szavam, minden szívdobbanásom
ezt, ezt az egyet zengje szüntelen!
Láthatatlan kar énekel velem:
testvéreim hangja körülölel.
Nem, a himnusz ma sem némulhat el,
legyen a dallam bármilyen nehéz.
Szemünk a Karmester kezére néz,
És minden olyan egyszerűvé válik.
Ő segít énekelni mindhalálig
szolgálattal, élettel és halállal
ma is: „Hit által! Hit által! Hit által!”
(a harmadik kategória győztes verse, szavalta: Fülöp Orsolya Blanka)
Az a három év
Elmúlt. Hirtelen, mint a többi mind.
Alig jött, és tovasuhant megint.
Év lett volna? Vagy tűnő pillanat?
Mennyi mindenre nem telt, nem maradt.
Rá se értek virággá fesleni
lelkem bimbóban alvó tervei.
Régi adósságok roskasztanak,
mert olyan rövid volt a perc, a nap.
De mélyen egy felismerés sikolt:
Mesterednek csak három éve volt!
És elég volt, és mégse volt kevés.
Tengernyi kín fogadta, szenvedés.
Az elveszett világ váltságra várt.
Milliók hordtak görnyesztő igát.
S ő rövid három földi év után
azt mondhatta: „Elvégeztem, Atyám!”
Abból a három évből lett nekem
szabadulásom, békém, életem,
s aki él, azóta abból él.
Századok tűnnek, mint hulló levél…
De megoldás örökre az marad,
mit Ő elvégzett három év alatt.
Míg három évnek titkát vallatom,
s tűnő évek zenéjét hallgatom,
új évem imádkozva, csendesen
abba az isteni kézbe teszem,
mint valamikor rég egy kisgyerek
az ezreknek elég öt kenyeret
fenn a hegyen kezébe tette le.
S boldog csoda történik vele:
pillanata nem pillanatot ér!
Lesz belőle áldott csodakenyér!
Minden perce, morzsája viszi szét
három év erejének jóízét.
(ezt a gyönyörű verset Kalamár Cintia gimnazista Ipolybélről adta elő)
A rendezvényen készült további fotók itt tekinthetők meg.
Ambrus Erika
Felvidék.ma
