Értetlenül és rémülten figyelem a köröttem zajló világ dolgait; ahogy elértéktelenítődnek a felmenőim által értékként meghatározott szabályok, – mint például „a név kötelez” vagy a „nem hozok szégyent a nevemre, családomra, falumra, nemzetemre”.
Eközben egyre erőteljesebben terjed bizonyos körök nagy vehemenciával hirdetett „nincs szabály” jelmondata. Persze ez a „szabálytalanság” csak akkor érvényes és annak valós, aki hajlandó arrafelé szabadulni „szabálytalanul”, amerre a karámba hajtók szeretnék, hiszen egyébként „megrendszabályoztatik”. Kik azok, akik hajlandók csak arra emlékezni, azzal büszkélkedni, amit „fentről” előírnak vagy elvárnak? Vagy velem játszadozik a csalóka emlékezet?
Minap olvastam, hogy a Történelemtanárok Egyletének a nemzeti emlékezetről szóló konferenciáján egy történészszakember szájából hangzott el, hogy mindenkinek joga van a saját emlékezethez. Elgondolkodtam. Hogyan is van ez? Végiggondolva ugyanis, engem elborzaszt az a minden, amire ez a mondat emlékeztet.
Mert valójában mi is az emlékezet, az emlékezés?
Kant szerint az „Emlékezés: fantázia és éber tudat együttesen.”
A modern pszichológia emlékezettannak nevezett tudományterülete viszont az emlékezés lényegét az aktuális, az időben rögzített jelen kiemeléseként, pontosabban a jelen részletének kiemeléseként minősíti, mely „kiemelés” függ a helyzettől, a kiemelendő tartalomtól, a motivációtól, a hangulattól, a gyakorlástól és gyakorlottságtól, valamint az érzékletek közötti összefüggésektől.
Ezek alapján a történelmi emlékezet, az egyes történelmi események megítélése a fentebbi tudományos meghatározás szerint: a helyzet, a tartalom, a motiváció, a hangulat, a gyakorlottság vagy az ismeretek, és az érzékletek közötti összefüggések sokasága. E szerint a történelmi tényadatok egyes részleteit az aktuális hatalmi érdekeknek megfelelően lehet kiemelni és a jelenlegi állapotok szerint megítélni.
A helyzet e vonatkozásban az, hogy a történelmi Magyarország utódállamainak vezetői (védnökeik szárnyai alatt) szándékos ferdítésekkel, szókapcsolat eltolásokkal, egykori gúnynevek történelmi ténnyé nyilvánításával (mint például a sosem volt Uhorország és annak léggé vált uhor nemzete), olykor akár irodalmi képzelgésekre tényként hivatkozva, mára megkérdőjelezik a magyarság létjogosultságát, lassanként a létezését is.
Az emlékezőket megpróbálják hatalmi eszközeikkel megfélemlíteni, ellehetetleníteni, hallgatásra kényszeríteni. Ha elérik, hogy nem adódik tovább az emlékezetünk, akkor végre új történelmet teremthetnek. Az úgynevezett történelem kiegészítő könyveikben (lásd. például a mai Szlovákia állami támogatottságát élvező Eko-konzult kiadó, nevetséges árakon forgalmazott magyarellenes és egyértelműen uszító „történelmi” kiadványait) már lerakták az ez irányú alapokat.
Hiába igazolja egy-egy történelmi személyiség egész életműve annak magyarságtudatát, magyar elkötelezettségét, ha a mai Románia vagy Szlovákia területén született, akkor elhintik róla, hogy az illető nem is lehetett magyar. Mi pedig bárgyúságunkban előbb csak szótlan eltűrjük, mint „megváltoztathatatlan” helyzetet, majd az „itt íllünk” típusúak gondolkodásával valahol el is hisszük, hogy Petőfi Sándor, Madách Imre, Mikszáth Kálmán vagy akár Hunyadi Mátyás és a nemrég poraiban is megbolygatott magyar huszár, Skultéty Gábris László (hogy csak a legismertebbeket említsem) sem voltak a magyar nemzet fiai. Mivel már nincsenek az élők soraiban, sem tiltakozni, sem ellentmondani nem tudnak. Ilyenkor nem érvényes a nemzeti hovatartozás megválasztásának szabadsága? Így telik meg új tartalommal az újkori történelem emlékezettára. Ez ama „emlékezettárház”, mellyel egyfelől állandó bűntudatot, másrészt a „merjünk kicsik lenni” gondolatiságot palántázzák az emlékezetünkbe. Ezt aztán megfűszerezik azzal, hogy tulajdonképpen a magyarság irányában – még életükben saját maguk által deklarált –elkötelezettséggel bíró nemzeti nagyjaink nem lehettek magyarok, ha nem a mai Magyarország területén születek. A legvakmerőbb „szaktekintélyek” már azt is kijelentik műveikben, hogy Széchenyi nem a Magyar Tudományos Akadémiát, hanem az Uhorországit hozta létre.
Lám leteszteltek, letesztelnek és a mi emlékezetünk és önérzetünk, anyaországon és elszakított területeken egyaránt hallgat. A hallgatás pedig tudjuk, beleegyezést jelent az újkor szótárában, vagy ami rosszabb bárgyú butaságot.
A hatalmaskodóknak pedig szárnyalni kezd a képzelete, és amíg tehetik, rátesznek mosolyogva egy lapáttal, hisz ezek úgysem tesznek semmit ellene. Motivációjuk akkor válik nyilvánvalóvá, amikor látszatjogaikat szeretnék egyes „elvetemült”, magukat magyarként meghatározó egyének vagy szervezetek érvényesíteni az elszakított magyar részeken. Mert a kifelé deklarált jogok ellenére sem vagyunk egyenlők az „államalkotókkal” a törvény előtt.
Ehhez párosul a mediális hangulatkeltés, és terméke a bagatellizálás vagy a félremagyarázás, s ha azt kívánja az érdek ügyes médiatrükkök alkalmazásával történő megosztás. Bevált módja ennek a megélhetés szociális húrjait megpendítve lényegtelenné minősíteni, nevetségessé tenni az eddigi ismeretek alapján fontosnak tartott társadalmi értékeket. Az elszegényítés célirányos, és mit sem segít rajta a pipogyaság. Elhintik, és sokan el is hiszik, hogy nem fontos élni újkori jogainkkal; kitenni a helységnévtáblát, hivatalosan is magyarul írni és használni nevünket, civil szervezeteink vagy vállalkozásunk nevét, hiszen „attól nem ehetünk többet, nem lesz nagyobb a hasznunk”. (Csak megjegyezném, hogy kevesebb sem!)
Ez, ebben a formában a legsúlyosabb félrevezetés, tudatlanságból eredő következetlenség, jóhiszemű gyakorlatlanság. (Talán ezért olyan fontos az iskolaügy leépítése, a tanítótársadalom ellehetetlenítése, hogy ne tanuljuk meg látni az összefüggéseket?).
Aki már írt bármilyen jellegű szakmunkát tudja, hogy az egyes bizonyítási tételek az adott munka vizsgálati területe szerint megtalálható adatokból indulnak ki. Ha tehát például egy térségben kimutathatóan több a nevét nem magyarul használó állampolgár, és ezeknek szintén idegen névhasználattal jegyzett gyerekei az egyetlen helyi magyar iskolában tanulnak, már csak ügyes szóforgatás kell hozzá, hogy kimutathatóvá váljon, hogy a „gonosz magyar maradványok” (akiket az ő újkori emlékezetük szerint Horthy felejtett itt) máig ellehetetlenítik a szegény szlovák származású gyerekek anyanyelvi oktatását. Valóban nem számít a felvidéki végeken törvény által garantált, ingyenesen biztosított névhasználati jog, csak az, hogy a gyerek magyar iskolába járjon?
Elég néhány évtized, hogy valamely főiskolai hallgató egy- egy térség motívumait és közéleti nyelvhasználatát vizsgálva megnézze az ott működő szervezetek hivatalos megnevezését, vagy a térségben kiadott plakátokat, szórólapokat, értesítéseket, közleményeket, azok nyelvét és motívumait, hogy játszva bizonyítani tudja népszámlálás ide, vagy oda, itt bizony nem magyar emberek élnek. Valóban nem fontos, hogy milyen név alatt, milyen nyelven és milyen motívumokkal jelenítjük meg önmagunkat, közösségünk arculatát? Kinek szereztek és kinek szerezzenek jogokat a közéleti szereplőink, ha azokkal sem vagyunk képesek élni, amelyek immár megadattak?
Mit várunk a társadalmi közszereplőktől? Mert kocsmaasztalnál és úton, útfélen szidalomáradatot zúdítva ócsárolni és várni a sült galambra valószínűleg ugyanannyi eredményt hoz, mintha ugyanily módon a traktort, lovat, vagy ökröt szidnák, hogy nem szántotta, nem vetette be a földet, – pedig hát e cél szolgálatára való jószágnak tartjuk – s most miatta nincs termés. Azt várjuk, hogy köztisztviselőink menjenek el helyettünk az anyakönyvvezetőhöz és írassák át a nevünket? Vagy központilag adják ki az összes szórólapot, plakátot minden helyi jelleget mellőzve? Ha mi, akár magyar civilszerveződésekként nem fogalmazzuk meg konkrét jogszükségleteinket, és ha aztán a kiharcolt jogokkal nem élünk, ha nem szólalunk fel minden alkalommal fennhangon a tudás bölcsességével, amikor nemzetünkkel őseinket ócsárolják, nincs se jog, se ok a siránkozásra.
Lássuk be lehajtott fejjel, hogy nem veszik el! A sajátjaink azok, akik apjukat, anyjukat – és az általuk rájuk testált ősök örökségét – tisztelni és megbecsülni elfelejtették, akik a jézusi intelem ellenére gyáva félelmünkben és a jobb megélhetés reményében, azt is odaadják, amit megtarthatnának, amivel saját létteret biztosíthatnának, saját emlékezetünket ápolhatnák.
Érzékleteink összefüggés rendszereire támaszkodva ideje lenne fantáziánk és éber tudatunk együttesével emlékezetünkbe vésni és megfogadni a Palóc Társaság jelmondatát: „Tengernyi könnynél többet ér egy cseppnyi tett!”
Polgár Hajnalka{iarelatednews articleid=”42074″}
