A hágai Bíróság bírájaként Herczegh Géza részt vett a szlovák-magyar viszonyt jócskán megterhelő bős-nagymarosi vízlépcső ügyében folytatott perben is.
A nemzetközi jogvita az 1993-ban megkötött szlovák-magyar ún. „special agreement” – azaz lényegében a per megindítására irányuló közös megegyezés – következtében került Hága elé. Több éves pereskedés következett, mely során több ezer oldalnyi perirat és nem kevesebb tüske keletkezett mindkét fél oldalán.
A Bíróság végül 1997. szeptember 25-én hozta meg híres-hírhedt ítéletét, amely sokáig volt nem csak a szakmai, de a közbeszéd tárgya is.
Herczegh Géza, mint a Nemzetközi Bíróság magyar bírája, az ítélethez különvéleményt csatolt. Nem túlzás azt állítani, hogy minden idők egyik legkiválóbb magyar jogtudósa az ítélkező fórum lelkiismerete is volt egyben e különvéleményével.
Számos megállapítása közül emlékezetes például a „környezeti szükséghelyzet”, mint a magyar fél egyik legfontosabb hivatkozási alapjának védelme (a bírói döntés ezt az érvelést nem kis cinizmussal – t.i. „nem állott fent közvetlen és azonnali veszély, amikor Magyarország egyoldalúan felfüggesztette a vízlépcsőhöz kapcsolódó munkálatokat – elvetette).
Herczegh úgy is mint az ügy közvetlen résztvevője, úgy is mint szakember s úgy is mint a magyar érdekek hű védelmezője ásta bele magát a vízlépcső vitájába. Nála talán senki sem ismerte jobban e következményeiben máig ható per jogi alapjait és nem kevésbé a politikai hátterét.
Ezzel kapcsolatos ismereteit a Valóság 2004. évi 2. számában közölt tanulmányában (Bős-Nagymaros) osztotta meg, melynek már bevezető sorai is sokat sejtetnek: „Az alábbi sorokat nem jókedvemben írtam, nem is a nyájas olvasó szórakoztatására. Ha szórakozás helyett felháborodik, oka is, joga is van rá. Tollamat mégsem az indulat vezette, hanem az események minél hívebb rögzítésének kötelessége, az a szándék, hogy bemutassam, mi történt valójában a dunai vízlépcső pere körül és miért. Néhányan talán okulnak belőle”.
S ha e tanulmány szórakoztatónak éppen nem nevezhető, érdekfeszítőnek, szakmailag kifogástalannak és – egyáltalán nem utolsó sorban! – olvasmányosnak annál inkább.
Az alábbiakban e tanulmányból ragadunk ki néhány jellemző, elgodolkodató bekezdést, ezzel is tisztelegve a jogtudós, szűkebb pátriánk nagy szülötte emléke előtt. A teljes tanulmány elolvasható ITT>>>:
„Csehszlovákia már a két háború közti időben egy dunai vízi erőmű tervével foglalkozott. Az 1946-as párizsi békekonferencián arra törekedett, hogy az öt községre kiterjedő pozsonyi hídfővel olyan Duna-szakaszt szerezzen, ahol mindkét part birtokában –– saját területén –– erőművet építhet. A békekonferencia csak félig teljesítette követeléseit. Öt község helyett hármat, Oroszvárt, Dunacsúnt és Horvátjárfalut csatolták Csehszlovákiához. Erőmű építésére nem került sor, mert az építési költségek túl nagyra rúgtak volna, s a beruházás nem látszott nyereségesnek.”
„A szófukar cikk (t.i. a vízlépcsőről szóló 1977-es szerződés 19. cikke – a szerk.) nem szól arról az alapvető kérdésről, hogy a vízlépcsőrendszer egésze milyen hatással lesz –– vagy lehet –– a természeti környezetre. Előzetes hatásvizsgálatokat a két kormány nem végeztetett. Hozzáállásukat úgy jellemezhetjük, hogy „elkezdjük a munkát, s amennyiben környezetvédelmi problémák lépnek fel, majd valahogy megoldjuk őket”.
„Az érveket és ellenérveket összegezve megállapítható, hogy sem az energiatermelés, sem a hajózás, sem az árvízvédelem céljai nem indokolták a vízlépcsőrendszer megépítését. Azok, akik a tervet szorgalmazták, arra hivatkoztak, hogy az említett célok együttesen viszont igen; ám ez nem volt igaz, de ez az érvelés tág teret nyújtott a számokkal való bűvészkedésre és néhány jóhiszemű ember megtévesztésére. Valójában arról volt szó, hogy Kádár rendszere propagandaokokból látványos presztízsberuházást igényelt. Ezt Moszkva saját érdekében szorgalmazta, tehát el kellett kezdeni.”
„A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével mint a rendszer hibáit összesítve megtestesítő reprezentatív létesítménnyel szemben az ellenállás egyre nőtt. Az építéséről és a róla szóló szerződés megkötéséről szűk körben, hozzá nem értő emberek döntöttek. Az országgyűlésen érdemben nem nyitottak róla vitát. Az, hogy ugyanolyan gazdaságtalan, mint jó néhány más „szocialista” nagyberuházás, s a festői Duna-kanyart el fogja csúfítani, a lakosság nagy részében tudatossá vált.
Csehszlovákiában némiképp más volt a helyzet. A cseheket nem érdekelte a vízlépcső, de a szlovákok nemzeti ügynek tekintették, hiszen a színmagyar lakosságú Csallóköz területén valósították meg, annak adtak egy gigantikus létesítmény által némi szlovák színezetet.”
„Az áldatlan vízlépcsővita a magyar–szlovák viszonyt alaposan megterhelte. Pozsony úgy érezte, hogy a jog az ő oldalán áll, s a legcsekélyebb megértést sem volt hajlandó tanúsítani a magyar részről felhozott érvek és szempontok iránt. Magyarország és az új független Szlovákia kapcsolataira tartós árnyék vetődött.”
„Az 1994-es májusi választások nyomán Horn Gyula alakított kormányt, aki a bős–nagymarosi vízlépcső problémájának egészen másfajta „rendezésére” gondolt, s ennek érdekében titkos tárgyalásokat kezdeményezett Mečiar szlovák miniszterelnök kormányával. E tárgyalásokat Horn megbízásából Göbölyös Gábor vezette, aki tanulmányait a Lenin Intézetben végezte, majd többek között a Dolgozó Ifjúság Világszövetsége és a Béke Világtanács titkáraként tevékenykedett — így jellemzi őt Moldova György, akit nemcsak „a mozdony füstje csapott meg”, hanem a Duna vize is, mert könyvet írt a bős–nagymarosi vízlépcső népszerűsítése érdekében. A Göbölyös Gáborról adott jellemzéshez hozzáfűzi: „Az általa vezetett delegációba bekerült Prandler Árpád nemzetközi jogász, Taba Lajos volt pozsonyi konzul és Jakus György, a győri vízügyi igazgatóság vezetője, s — most figyeljünk! — néhány évvel később valamennyien részt vettek a Nemcsók által irányított tárgyalóküldöttségben.”
„Több ezer oldalnyi jogi érvelés, számtalan dokumentum és szakértői vélemény bizonyítja a nagymarosi vízlépcső káros következményeit. Ezeket a fordítók fordítják, a bírák tanulmányozzák, várva, hogy a felek a szóbeli tárgyalás során mivel egészítik ki érvelésüket, s hogyan cáfolják egymás állításait. Mielőtt azonban a per szóbeli szakaszára sor kerülne, a Horn-kormány, amelynek külügyminiszterét, Kovács Lászlót se hagyjuk említés nélkül, megtagadva mindazt, amit addig több száz oldalon állított, elfogadja perbeli ellenfele álláspontját, s vele ilyen értelemben — egyelőre titkosan — megállapodik az alsó vízlépcső megépítéséről.”
„Tény, hogy a titkos megállapodásnál nagyobb segítséget Hornék aligha nyújthattak volna Mečiarnak és az általa képviselt álláspont sikerének, mert ezzel aláásták a bíróság előtt képviselt magyar álláspont hitelét. A környezeti károkra való hivatkozás ugyanis rosszhiszemű érveléssé válik, ha az ezeket állító fél kész ugyanilyen következményekkel járó duzzasztó létesítésére, mint amilyennek a felépítését előzőleg elvetette. Alaposabban aligha lehetett volna lerontani a magyar esélyeket, mint ezzel a megállapodással, még ha mindez szigorú titoktartás mellett történt is. Ugyanis ha nem teszik közzé a megállapodás szövegét, valami mindig kiszivárog. Szlovákiai ismerőseimtől hallottam hónapokkal később, hogy Szlovákia azért „nyert”, mert ügyesebben lobbizott, mint Magyarország. A peres feleknek szigorúan tartózkodniuk kell a bírák befolyásolásától, s a bíráknak minden erre irányuló esetleges kísérletet szigorúan vissza kell utasítaniuk. A feleknek azonban módjuk van arra, hogy diplomatáik révén olyan információkat juttassanak el államokhoz, amelyekről — közvetve — a bíróság tagjai is tudomást szerezhetnek. Ezek azután a szóbeli tárgyalások során elhangzott érvek erejét gyöngítik vagy erősítik. Útjukat és tartalmukat a dolog természete folytán pontosan nem lehet rekonstruálni, de tény, hogy a szlovák csapat magabiztossága Hágában a per folyamán egyre nőtt, míg a magyar együttes szárnyaszegettnek látszott. Az okokra később derült fény.”
„A bíróság ítélete egészének alapos áttanulmányozása egy képzett jogász számára is idő- és energiaigényes feladat, noha egyszeri átolvasás után is kitudódik belőle, hogy Magyarország nem köteles Nagymarosnál vagy másutt gátat építeni. Ezt pedig Horn és a mögötte álló gátépítő lobbi nem akarta tudomásul venni. A szlovák szakértőkkel versenyezve keresték tehát, hol találnak a terjedelmes ítéletben olyan passzust, amely Magyarország ellen értelmezhető és alkalmazható: Nemcsók Jánosra és közeli munkatársaira várt az a bűvészmutatvány, hogy a hágai ítélet cilinderéből elővarázsolják a gátépítés nyulacskáját. Valamit, ami ugyan nincs benne az ítéletben, de aminek mégis onnan kell előkerülnie, hogy a bíróság tekintélyével lehessen takarózni a horribilis költségekkel járó, célszerűtlen és gazdaságtalan gátépítés újrakezdésénél”
„Lányi András a helyzetet rezignáltan így összegezte: „Szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy a mostani kormányférfiak, valamint a vízügyben illetékes vezetők többsége ma ugyanúgy a szlovákok által képviselt »mindent felépíteni« őszinte híve, mint volt 1988-ban, amikor az építkezés gyorsításáról, nem pedig leállításáról kötöttek egyezséget…”
Herczegh Géza akadémikus a Hágai Nemzetközi Bíróság első és eddig egyetlen magyar tagjának emléktáblát állítottak a nagykaposi Magyar Ház falán 2013. november 16-án.
Herczegh Géza 1928. október 17-én született Nagykaposon. Édesapja Herczegh Károly Nagykaposon volt a járásbíróság vezetője, édesapja halála után a család Budapestre költözött. Herczegh Géza 1951-ben a Szegedi Tudományegyetemen szerez jogi diplomát, szakmai területe elsősorban a nemzetközi jog. Tudományterületeket átívelő kutatásokat végzett a nemzetközi jog szociológiája terén.
A Nemzetközi Vöröskereszt szakértőjeként számos konferencián vett részt és szólalt fel nemzetközi jogi, humanitárius és egyéb kérdésekben. 1990-ben az Országgyűlés megválasztotta az Alkotmánybíróság tagjává, később a testület helyettes elnöke volt 1993-ig. Ekkor az Egyesült Nemzetek Szervezete hágai Nemzetközi Bíróságának első és eddig egyetlen magyar tagjává választották, ahol 2003-ig tevékenykedett. Több díja és elismerése mellett a Pécsi Tudományegyetem és a Marburgi Egyetem díszdoktorává választják, szülővárosa Nagykapos 2005-ben díszpolgári címben részesítette. Édesapja emlékére nejével közösen hozta létre a Herczegh Károly Alapítványt.
{iarelatednews articleid=”42666,42588,41073,19696″}
