Pontosan egy hete történt az országot megrázó belpolitikai sokk. 2013. november 23-a óta Szlovákia térképére, politikai arculatára lemoshatatlanul visszakerült a barna szín, a nemzeti szocializmus vagy közismertebb nevén a neofasizmus eszméjének jelképe.
Az eszme sikerét és megszemélyesítője, Marián Kotleba volt tanár, immár besztercebányai megyefőnök választási győzelmét azóta próbálják a politikusok, politológusok, magánemberek kibeszélni, megmagyarázni, indokolni és elemezni. A parlamenti pártok főleg azért, hogy a barna szín árnyékától szabadulni próbáljanak, és hogy a Kotleba győzelmét kiváltó okokat ellenlábasaik politikájában véljék fellelni.
A gyanútól érthetően az egymaga kormányzó Smer nevű baloldali szociáldemokrata párt igyekszik a legvehemensebben megszabadulni. Sikertelenül. Kevés olyan fejtegetést láttam, amely a felszínre került ideológiát összefüggéseiben szlovákiai társadalmi jelenségként kezelné, amely minden létező szlovák politikai pártban és csoportosulásban, ha rejtve is, de ott van. Szinte lételeme a szlovák társadalomnak ez az eszme, és különösen a hatalmat eddig gyakorló szlovák jobb- vagy baloldali pártoknak. A szlovák pártok, ha hatalomra kerültek, mindig valaki ellen, nem pedig az ország és a benne élő különböző nemzetiségű polgárok érdekekében cselekedtek és cselekszenek mindmáig. Ezért, sajnos, azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy a szlovák társadalmat már a bölcsőjében is ez az eszme ringatta és éltette. A szlovák politikai hatalom kezdettől fogva a nemzetállami eszmében gondolkodott, azzal a nem titkolt extrém szándékkal, hogy a területén élő sokszínű kisebbséget, köztük a legnagyobb létszámú magyarokat is, a többségi nemzetbe beolvassza. Eszük ágában sem jutott „kis Svájcot” létesíteni Európa szívében, mint ahogyan azt az államalapító Vladimír Mečiar anno 1993-ban olykor felénk hamisan fejtegette. Az eltelt 24 évben a nemzetállam-építő szándék nem gyengült, hanem erősödött. Az egész államgépezet azon dolgozott és dolgozik ma is, hogy az európai uniós tagság ellenére minél kifinomultabb formában próbáljon a szlovák parlamentben elfogadott törvényekben ennek a célnak megfelelni, illetve a végrehajtásban minél gyorsabban és hatékonyabban működtesse asszimilációs politikáját.
Az extrém, beolvasztó tevékenységük ellen Szlovákiában már csak a magyar kisebbség fejt ki ellenállást, de a megosztó politika sikeresen működik, ezért a nemzetállam kialakításának jövőjét a szlovák nacionalisták egy része egyre rózsaszínűbben látja. A roma kisebbség számukra inkább szociális problémát jelent, mint nemzetiségit. A mai pénzügyi válságban és az ebből fakadó magas munkanélküliség időszakában ezért jelentősebbek, égetőbbek is a velük kapcsolatos gondok. Ezt a társadalmi hangulatot tudta meglovagolni Kotleba csapata. Sikerének tehát nagymértékben társadalmi-szociális okai vannak, amihez adott volt a szélsőségesen nacionalista nemzetpolitika. Bizonyíték erre a megyei választások előtt tett kormányfői kijelentés a Nagyszombat megyei magyar elnökjelölt címére: Robert Fico a szlovák választókat szólította fel a voksolásra, nehogy magyar vezetője legyen a megyének. Ez a megnyilvánulás túllépte a jó ízlés határát, és már nemcsak nacionalista megnyilatkozás, hanem faji megkülönböztetés is. Szavai úgy hangzottak, mintha egy alantas faj akart volna megyei funkcióba kerülni a „fajtiszta” Nagyszombatban. Bennem és az internetes hozzászólásokat figyelve sokaknál ez a kijelentése úgy jött le, mintha Dél-Afrika fehér államelnöke nyilatkozott volna az apartheid állam legnagyobb faji elnyomásának idején, vagy mintha egy amerikai fehér politikus a múlt század hatvanas éveiben az USA-ban agitált volna a „fehér” faj mellett az afroamerikaik ellenében. Robert Fico ugyanakkor „elfelejtette” Besztercebánya megyében saját szociáldemokrata választóit figyelmeztetni a Kotleba személyén keresztül őket fenyegető újnáci szimpatizáns eszmék terjedésének veszélyére.
Mit lehet ez ellen tenni? Az elkövetkező napokban és hónapokban hatékonyabb nyilvános és szűk körű párbeszédre van szükség Szlovákia demokratikus érzelmű polgáraival, civil szervezeteivel és pártjaival közösen. Az egy hete történt eseményekből ők is érzik, hogy a Kotleba-jelenség az ő saruk, és nekik kell megoldást találni rá. A szlovák bloggerektől egymás után jelennek meg felhívások azzal kapcsolatban, hogy „döntsük le a köztünk lévő falakat”. Ebben kell segítségükre lenni. Nagyon hatásos érv, ha arra figyelmeztetjük őket – és ezt már néhány politikusunk kifejtette –, hogy Csehszlovákia és benne Szlovákia történelme nem 1920-szal kezdődött. Bár az eltelt időszak társadalmi berendezkedéseinek létéből és megszűnéséből is sok tanulság vonható le.
Ha társadalmi tételként elfogadjuk azt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése igazságos volt, hiszen a benne élő nemzetek olvasztótégelye volt, merta a németeken és a magyarokon kívül az ott élő más nemzetek nem rendelkeztek kollektív önrendelkezési jogokkal, akkor ugyanazon igazságnak vagy társadalmi axiómának az érvényessége alapján az első Csehszlovák Köztársaság megszűnése is igazságos volt. Felbomlását ugyanaz a társadalmi tény okozta, mint a monarchia megszűnését: az ott élő őshonos nemzetek önrendelkezési jogának megvonása és hiánya. Ez a hiány a két világháború között még a szlovákságot is érzékenyen érintette. Tiso államának létjogosultságát felesleges firtatni, mert eleve fajgyűlölő volt, Tiso atya Hitler kormányának fejenként 500 birodalmi márkát fizetett azért, hogy a kitelepített zsidóság ne térjen vissza Szlovákiába. A 40 éves kommunista diktatúra sem volt jobb Tiso államánál, mert polgáraitól az alapvető emberi jogokat vonta meg, aminek következtében 1993-ig halmozottan hátrányos helyzetbe kerültek a területén élő más nemzetrészek.
A bársonyos forradalommal és a két nemzet különválásával csak Pozsony gondjai rendeződtek, rólunk megfeledkezett a többségbe került szlovák nemzet. Mi, magyarok azt gondoltuk és azt vártuk el a második Szlovák Köztársasság vagy, ahogy most nevezik, Szlovákia létrejöttétől, hogy az ország politikai vezetése tanul a történelmi igazságtalanságokból, és semmi akadálya sem lesz az országban élő más nemzetrészekhez tartozó állampolgárok részére a közösségi jogok megadásának. A szlovák szűkmarkúság és nemzetállami törekvések következménye, hogy mi, felvidéki magyarok 1993-tól egyre rosszabb közérzettel élünk ebben a pici országban. Ezért kötelességünk őket figyelmeztetni, hogy ugyanazon igazságok jogán Szlovákiának sincs létjogosultsága akkor, ha az itt élő más ajkú polgárokkal szemben ezt a kérdést rövid időn belül nem rendezi. A tétel igazságtartalma, benne a hazaszeretet és a szabadság életérzésének megszerzése más, nem szlovák ember számára Szlovákiában ennyire egyszerű alaptételből következik. Ami jár Péternek, az jár Pálnak is. A XXI. században az őshonos nemzetrészektől az önrendelkezési jog – amelyet egyébként az EU a Lisszaboni Szerződésben ajánl tagországainak – megvonása az ország létének jogosságát is megkérdőjelezi. Ebben az esetben sem lehet kettős mércét alkalmazni. Sokáig nem lehet azt fenntartani, hogy Európa nyugati felében ezek a jogok járnak, míg a Közép- és Kelet-Európában élőknek nem járnak. Ezt a problémát közösen kell rendeznünk – akár az EU bevonásával –, mégpedig sürgősen! Szlovákiának mint Európa egyik közigazgatási egységének léte vagy nem léte, pontosabban létjogosultsága Európa térképén ebből a társadalmi és politikai alaptételből következik.
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42934,42886,42848,42833″}
22