Közép-Kelet-Európa. Elátkozott szeglete vagy te a világnak a magad megszámlálhatatlan, örökké békételenkedő, egymást elviselni is alig bíró népével, nemzetével, etnikumával. Egy állandóan fortyogó üst, melyet időnként még vadul meg is kavarnak a téged hol cinikusan, hol lesajnálóan – de általában ezek mérgező elegyével- szemlélő nyugati hatalmasságok, csak hogy szépen összkuszálódjon minden. És a különös színű-szagú kulimász végül egy nagy rottyanás kíséretében kicsapjon ama bizonyos üstből. Ezek azok a bizonyos „égések”, melyeket szépen akkurátusan megszámozva írunk fel a krónikákba: első, második, stb. balkáni háború, világháború…
Az ebben a bizonyos üstben fortyogó veszélyes elegy egyik alkotóeleme – az egészhez képesti viszonyát tekintve a fűszere – s egyszersmind nemzeteink egymáshoz fűződő viszonyának szimbóluma: a nyelvhasználat dolga. Vagy ha úgy tetszik: a kétnyelvűség problémája.
Amelyet a felvidéki olvasónak aligha kell bemutatnunk, elég csak a már szintén szimbólummá vált településnevet kimondani: Pered. És máris mindent elmondtunk arról, amit a fentiekben képletesen vázoltunk, de úgyanúgy mindent elmondtunk a demokratikus jogállamiság szlovákiai verziójának működéséről, az értékekre épülő Európai Unió ingerküszöbéről s végül úgy általában az emberi ostobaságról is, amelyet jelen pillanatban – de korántsem kizárólagosan – Kalinák belügyminiszter személyesít meg.
Van azonban ennek az elátkozott kontinensrésznek egy másik, tőlünk több értelemben sem oly távoli szeglete, ahol ez a szimbolikus jelentőségű kétnyelvűség nem kisebb fejtörést okoz, mint nálunk. És mégis minden annyira más, annyira őrjítően különböző hogy képtelenség következetesnek maradni benne.
Horvátország, azon belül is Vukovár ez a bizonyos hely. Itt kell rögtön elmondanom: világéletemben erős szimpátiával tekintettem a horvátokra, ahogy például a lengyelekre is. Elsősorban egészséges és erős hazaszeretetük, jó értelemben vett nacionalizmusuk miatt, amely nélkül túl sem élhették volna a huszadik századot. Ami nem engedte, hogy elhitessék velük: a hősök nem is hősök, hanem (háborús) bűnösök. Ante Gotovinát nem adták a horvátok, bármennyire is szomjazták a vérét ott a távoli nyugaton valakik, akik semmit sem értettek meg a Balkán poklából, az aknamezőkből, a mozgó tömegsírokból, meggyalázott és megkínzott emberek személyes tragédiáiból. S aminek oly szomorú szimbólumává vált Vukovár is.
A helyzet jelenleg a következő: van egy vukovári horvát szervezet, amely a közelmúltban összegyűjtött több mint hatszázezer aláírást azért, hogy a helyi szerb kisebbség nyelvhasználati jogait lényegében ellehetetlenítse. A cél az, hogy népszavazást írjanak ki arról, hogy a kisebbségi nyelvhasználati arányt a parlament 50 százalékra emelje (a jelenleg hatályos egyharmados arány helyett). Ez azt jelentené, hogy ettől kezdve csak ott lehetne kétnyelvű feliratokat használni, ahol a kisebbségi lakosság aránya eléri az 50 százalékot.
Furcsa világ ez. Pereden azért népszavaztak, hogy a község az eredeti nevét viselhesse a reá oktrojált, teljesen oda nem való szlovák megnevezés helyett. Vukováron pedig azért kezdeményeznek – persze országos – népszavazást, hogy a szerb kisebbség nyikkanni se tudjon. Vagyis egyszerűen: a vukovári horvátok nem akarnak látni cirill betűs szerb feliratokat városukban. Sőt, ha rajtuk múlna, talán egyetlen szerb nemzetiségű embert sem szeretnének ott többé látni.
És tudják mit? Bármily következetlennek tűnik is egy olyantól, akinek a „fajtáját” szintén hasonló diszkrimináció ér itt Szlovákiában, azt mondom: valahol meg tudom érteni, még akkor is, amikor a másik felem erősen tiltakozik ellene. Alig több mint két évtizede ugyanis azt a várost a szerb vadállatok – mert jobb szó erre nincs – a földdel tették egyenlővé. 1991-ben a hős horvát védők augusztus végétől november közepéig védték a szerb ostrom alatt álló várost, amely során az lényegében teljesen elpusztult. Több mint hétezer hős védővel együtt. Miután pedig a város elesett, ugyanezek a vadállatok kínzásokkal „tarkított” tömeges kivégzéseket tartottak, szorgalmassan töltögetve a tömegsírokat.
Most, akik a szerbek nyelvi jogai ellen lépnek fel, azt mondják: a cirill betűk ezekre a mészárlásokra, a délszláv háborúk iszonyára emlékeztetik őket. Egyáltalán nem csodálkozom rajta. Inkább elcsendesedek egy pillanatra…
Ugyanakkor – s ettől olyan igazán elátkozott ez az egész – ha sikerre viszik a népszavazást és valóban ötven százalékra emelik a kisebbségi arányt, az az ott élő magyar közösségre is éppen úgy fog vonatkozni – lévén hogy itt egy alkotmányos szintű rendelkezésről van szó. Mi több: az ott élő néhány ezer szlovákra is!
E cikk azért is íródott, hogy számon tartsuk mindezt. És alkalmasint majd rákérdezzünk a szlovák külügynél, mit kívánnak tenni sajátjaik kisebbségi nyelvhasználati jogainak érvényesítéséért Horvátországban…
Szűcs Dániel, Felvidék.{iarelatednews articleid=”42365,42327,42149″}
