Ha nem a saját bőrünkre menne, csak legyinthetnénk, hogy mennyire szánalmas, alkalmatlan, kontraszelektált „vezetői” vannak az Európai Uniónak. Mert mivel mással is magyarázható például az energiaügyekért felelős biztos minapi nyilatkozata, melyben Dan Jørgensen azon kesereg, hogy az EU nem szeretné az egyik energiafüggőséget egy másikkal felváltani. Miközben ennél valójában jóval súlyosabb a helyzet…
Mint ismert, az EU Tanácsa – igencsak megkérdőjelezhető úton-módon – elfogadta az orosz gázimport betiltását előíró rendeletet. Vagyis figyelmen kívül hagyva a legalapvetőbb realitást, a földrajzit, az orosz energiafüggőségtől való kényszeres szabadulás jegyében sikerült átváltani egy másik, sokkal veszedelmesebb és messze drágább függőségre: az amerikaira.
Európa energiahordozók terén soha nem volt olyan kiszolgáltatott, mint most, a brüsszeli döntés nyomán.
Az orosz–ukrán háború kitörése, vagyis 2022 előtt az EU energiaimportjának 45 százaléka érkezett a szomszédból, azaz Oroszországból. Az olcsó energiával azonban olyannyira sikerült leszámolni, hogy ez az arány ma már legfeljebb 19 százalék körül mozog, a most elfogadott rendelet pedig végleg a földbe döngöli ezt a számot, így 2027-re elérjük a nagy nullát.
De akkor mivel fogunk fűteni? Mi sem egyszerűbb: épp a fentebb idézett hivatásos siratóasszony, Jørgensen úr adta ki a jelszót még tavaly szeptemberben: „Több gázt kell importálnunk az Egyesült Államokból.” És lőn: Amerika immár az EU második legnagyobb energiabeszállítója, s
a legnagyobb örömmel szállítja nekünk az orosznál legalább 40 százalékkal drágább cseppfolyósított földgázt (LNG).
És ha még nem lenne elég a végzetes stratégiai baklövésekből, erre jön az úgynevezett „zöld” átmenet, amelynek jegyében nekimentek az atomerőműveknek (lásd Németország példáját). Ami pedig megmaradt, azt is az „amerikai együttműködés” alá kényszerítik. Vagyis megint sikerült a józan észt kizárni: az atomenergiát ideológiai alapon, az olcsó orosz energiahordozókat pedig geopolitikai okokból száműzni – lecserélve a korábbi függőséget egy jóval drágább, Európa versenyképességét sokkal erősebben gúzsba kötő amerikai függőségre.
Amit már sokkal pontosabban nevezhetünk alávetésnek, semmint egyszerű függőségnek. Az egyszeri embert még ez sem nagyon izgatná – elvégre hozzászoktunk, hogy mindig valamilyen urat köll szolgálni – de a 40 százalékkal drágább gáz a végszámlán is bőségesen megmutatkozik majd. Azt pedig ki is állja…?
szd/Felvidék.ma
