Van egy-két perced? Gyógyulásodra Ige-terápiával, Ige-balzsammal? Kérlek, lapozd fel Bibliád hatalmas és fenségesen szép, titokzatosságaival megragadó záró könyvéből a Jelenések 1,9-20-at. Ebben János apostol ír lenyűgöző lelki akkordokat Patmosz szigetéről a hét gyülekezetnek. Az a János, akit Megváltónk a közös földi zarándokúton a legközelebb engedett magához. Már a megdicsőülés hegyére magával vitte őt tanítványtársaival (Mt 17,1-13; Márk 9,2-8; Luk 9,28-36). Ott átélte a szentség két alapvető hatását, a vonzást, a lenyűgözést, amint megpillantotta Jézust tündöklő fehér ruhában (Mk 9,3). És a megrendítő másságot. Hiszen Pétert, Jakabot és őt nagy félelem fogta el, amint felhő vette körül őket (Mk 9,7).
Ezt a paradox ősélményt, Jézus meghitt közelségének emberekre gyakorolt hatását nevezte el a teológia fascinosum et tremendumnak, vonzásnak és félelmetesnek (ahogyan a Zsid 10,31-ben olvassuk: rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni!).
Ugyanez a lenyűgöző közelségélmény tér vissza János lelkébe, amikor az Úr napján, vasárnap (küriakéhémera – Dominica die – Jel 1,10) pneumatikus élményben, elragadtatásban van része a Szentlélek által. Nem nehéz elképzelni, hogy az élete vége felé lépegető apostolnak mi minden elevenedett fel ott Patmosz szigetén. A Mesterrel együtt töltött boldog és drámai órák, a Gecsemáné, majd a Via Dolorosa megalázó jelenetei, szeretett Urának töviskoronás végóráival. A jeruzsálemi felház a pászka vacsorával, az úrvacsorával, aminek előkészítésére Jézus elküldte a városba Jánost és Pétert (Luk 22,8).
Ott hallotta Jézus bensőséges, önmaga szentségének mélydimenziójába bepillantást engedő szavait: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a pászka vacsorát” (Luk 22,15). Nem véletlen, hogy Leonardo da Vinci világhírű Utolsó vacsora festményén a Mester jobb oldalán, az ifjú Jánost látjuk tanítványtársaival.
A Jézus közeli intim, bensőséges, Isten-ember-bensőségesség, közelség csúcsa az lett, amikor a végperceit élő Keresztrefeszített rábízza Máriát, anyját Jánosra, a szeretett tanítványra: „Asszony, íme a te fiad! – Íme, a te anyád!” (Ján 19,26-27).
James Tissot Jézus életéről készített 800-nál is több festménysorozata azt a pillanatot ábrázolja, amikor Mária leroskad Jézus lábai alá a kereszt alatt. És ez mind felpörög Jánosban a vasárnapi látomásban: a megdicsőülés hegyén, az utolsó vacsorán és a kereszt alatt átélt Jézus-közelségben.
Talán évtizedek is elmúltak az egykori személyes Jézus-találkozások óta. De ott, Patmosz szigetén, ahová Jánost száműzték, ezt ő úgy fogta fel, mint amit Jézus bizonyságtételéért szenvedett el (Jel 1,9).
Úgy értelmezett mindent, ahogyan Jézus megtanította neki: „az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mát 11,30). Látomásban újra látta az Emberfia fejét és haját, ami olyan volt, mint „a hófehér gyapjú…hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása” (Jel 1,14-15).
Micsoda Jézus-élmény, hitélmény, teli emlékezetkosár!
Vasárnapszentelés digitális korunkban
Lenyűgöző, térdre roskasztó, mégis mennyekbe röptető, gyönyörű vasárnapszentelő esemény egykor, ami recitálható, visszaélhető ma is. Mert valójában ezzel kezdődhet el minden Úr napja személyes és közösségi liturgiája, ami nem formalitás, hanem lényegi lelki történés: életformáló, lelki gondozó, mély lelki élmény és szent útravaló a két vasárnap közötti időre.
Miért? Mert nincs igazi vasárnap, az Úr feltámadásának napja, Jézus-találkozás, Jézus hangjának vágyva vágyott meghallása az Ige nélkül. János hatalmas hangként hallotta meg Jézus hangját (Jel 1, 10).
Ma sokan nem hallják, se hangosan, se halkan ezt a hangot. Mert Lélek nélkül múlatják a vasárnapokat. Vagy egyenesen lélektelenül.
Csak evés, alvás, ivás, pláza. Hobbik, szenvedélyek hétvégéje, vasárnapja. Önégetés, önmorzsolás. Gyűlölet-fortyanások és szentségtelen, nyelvgyalázó egymásra förmedések szombatja, vasárnapja.
Jobbik esetben családi együttlét, némi perpatvarral, hangoskodással „fűszerezve”. Milyen messze mindez a pneumatikus megragadottságtól?! A Lélek által megszentelt vasárnap valóságától. Pedig milyen kevés kellene az Ige gyógyító, terápikus befogadásához!
Külföldi keresztyén testvéreink a világ igen sok nyelvén adnak ki, olvasnak, ajándékoznak egymásnak olyan könyveket, néznek ilyeneket a neten, amelyek erre a címre rímelnek: Egy jó perc! Csak egy perc, és sok minden megváltozhat benned, körülötted. János megtalálta ezeket a perceket. Száműzetésében, amelynek minden pillanata Jézushoz vitte közelebb. Szenvedésében, amiben felismerte, hogy valaki már őérte, érettünk minden emberi szenvedést elviselt, ezek vállalásával megszentelte azokat, és feltámadásával kiragadott minden embert a szenvedés zsákutcájából. Vele mindennek van értelme, ha Őreá feltekintünk a kereszt alatt vagy keresztjeink hordozása közben.
Gyere, menjünk együtt Patmosz szigetére
Hogyan lehet boldogító Patmosz sziget-élményük? Nem drága turizmussal, nyaralással. Csak ennyi a titok: ott és az előtt borulni le, aki fel is tud, mert fel is akar emelni. Igéje, szava erejével, a hatalmas, teremtő, újjáteremtő hang energiájával. Igeterápiával. S mivel az Ige az Újszövetség nyelvén Logosz – tehát Logosz-terápiával. Így csak Jézus tud gyógyítani. De ehhez még kell valami.
Ahogyan János, neked, nekem, valamennyi digitális (olykor lelki füldugulásos) korunkbeli keresztyénnek abszolút ökumenikus egységben kell ezt megtennie. Ez a sine qua nonja nem csak a keresztyén életnek, hanem a boldogító Patmosz megtalálásának. „Lába elé estem” (Jel 1,17). Mindennek alfája és ómegája ez a mozdulat: magadban vagy mások között – nem elég csak csak térdre hullani.
Apróságnak tűnik, mégis teljesen más: Jézus lába elé esni, odahullani – teljes odaadással, mint akinek az élete függ ettől a gyógyító eséstől! „Lába elé estem, mint egy halott”. Csak ez után jöhet a győztes pillanat: ”Ő rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké…” (Jel 1,17-18).
Ez és ennyi Jézus éltető ereje átvételének a titka: rácsodálkozni hatalmas hangjára, az Igére, a Logoszra, amely ezredévek óta szól ugyanarról: az emberek megváltásáról, a személyes életértelem megtalálásnak evangéliumáról.
A pneumatikus, mély és maradandó látásokról, a legszebb istentiszteletről. A Jézus elé omlások emberi tartást adó, gerincerősítő szent pillanatairól. És az Ő kezének felemelő érintésétől. Ama freskó két ujjának teremtő pillanatáról. Legyen részed ebből a történelem végéig tartó, személyes és közösségi szent Jézus liturgiából, amit hitünk Főpapja, egyedül Jézus végez el érvényesen és hatékonyan ma is – értünk.
Solus Christus – Soli Deo Gloria! Egyedül Jézus, egyedül Ő – mindezért Istené egyedül a dicsőség!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
