Dunajszky Géza a második világégést követő felvidéki tömeggyilkosságokat nemrégiben megjelent Arcok és sorsok című kötetében is érinti. Eddigi kutatásainak eredményeit egy összefoglaló írásban teszi közzé, amely minden bizonnyal hozzájárul az évtizedekig titkolt események jobb megismeréséhez. Az összefoglaló terjedelmére való tekintettel portálunk négy részben teszi közzé azt. Az alábbiakban a harmadik részt olvashatják.
A pozsonyligetfalusi hóhérok közül Eduard Kosmelről tudunk a legtöbbet. Katonai karrierjére szinte semmilyen hatással nem voltak a pozsonyligetfalusi gyűjtőtáborban elkövetett borzalmas bűntettei. Az életrajzírók megemlítik ugyan, hogy 1947-ben néhány hónapot vizsgálati fogságban töltött, és hogy első fokon a Pozsonyi Katonai Bíróság 7 év börtönre ítélte, de azt is gyorsan hozzáteszik, hogy a brünni fellebbviteli bíróság később felmentette a vádak alól. Az ő felmentése során is a 115/1946 sz. amnesztiatörvényt alkalmazták, amely szerint a csehek és a szlovákok visszanyeréséért, valamint a megszállók és a segítőtársaik elleni harcban elkövetett cselekmények akkor sem minősülnek törvényellenesnek, ha az érvényes jogszabályok szerint egyébként büntetendők lennének.
Eduard Kosmel 1922. szeptember 16-án született a Námesztovói járás Vavrecska nevű falujában, és 1985. június 8-án halt meg Nyitrán. Katonai karrierje 1942 augusztusában indult, amikor Pozsonyban megkezdte kötelező katonai szolgálatát. 1943 júniusában altiszti, ugyanazon év augusztusától pedig tiszti képzést kapott a Pozsonyi Katonai Akadémián. 1944 szeptemberében már törzsőrmesteri rangban csatlakozott a Szlovák Nemzeti Felkeléshez, és a Tiszóc-Hnústya-Rimaszombat háromszögben tevékenykedő Szadilenkó partizáncsapat egyik szakaszának vezetője lett. Róluk azt lehet tudni, hogy a Rimaszombat melletti Klenócon fegyvertelen magyar katonákat és civileket végeztek ki. Az 1944. decemberben elfogott magyarok az Ózd melletti Hódoscsépányból származtak, és trénszekereken élelmiszert, illetve hadianyagot szállítottak a németeknek. A Klenóc melletti Szkorusina pusztán végrehajtott vérengzés magyar áldozatainak számát ma sem tudjuk pontosan. 1945 januárjában újabb magyar foglyok és civilek kerültek a kezükre, akiket tarkólövéssel kivégeztek. Az áldozatokat a helyi lakosok az előző sír mellett, a szkorusinai kistemetőben hantolták el. Kosmel 1945 márciusában a már „felszabadított” Poprádon csatlakozott a Szovjetunióban alakult 1. csehszlovák hadtest katonáihoz. Innen vezetett számára az út a Csehszlovák Hadsereg 4. hadosztályának 17. gyalogezredébe, amelyet az ideiglenes szlovák-magyar, illetve szlovák-osztrák határvonal őrzésével bíztak meg a ligetfalusi háromszögben. 1945. június 16-án személyesen Eduard Beneš búcsúztatta őket Prágában, aki a hozzájuk intézet ünnepi beszédében a németek és a magyarok „eltüntetését” kérte tőlük az országból. Azaz a Csehszlovákiában élő két szóban forgó nemzetrészhez tartozó emberek nyílt likvidálására szólította fel a katonáit. Beneš beszédének egyenes következménye az, amit a ligetfalusi 17. gyalogezred katonái az állomáshelyük elfoglalása közben Přerov közelében és később, 1945. június 20-a után Ligetfalu határában elkövettek. Eduard Kosmel ebben a légkörben veszi át a pozsonyligetfalusi gyűjtőtábor vezetését, és rendezi be a Köpcsényi utcán a szögesdróttal határolt ligetfalusi belső tábort, ahol rövidesen már 2300 „gyanús” személyt tartanak fogva. Ezeket a foglyokat vallatás közben megkínozták, kifosztották, a női foglyokat megerőszakolták, majd Eduard Beneš módszertani utasítása szerint „eltüntették” őket.
Érdekes elolvasni, hogy 1947 áprilisában, a Bakušan-perben mivel vádolták a tanúk Eduard Kosmel főtörzsőrmester táborparancsnokot. Kosmelre az 1. zászlóalj orvosa, Bronislav Bukva tett terhelő vallomást. „A letartóztatott emberek közül az, aki nem tudott jól csehül vagy szlovákul, Kosmel számára automatikusan csak német vagy magyar lehetett, vagyis megbízhatatlan személy.” Így önkényesen ártatlan, fasisztaellenes embereket is a kivégzőosztaga elé állított. Bukva maga is látta, ahogy Kosmel lakásában az áldozatok ruháit a kemencében elégetik. A három gyanúsított, Kosmel, Jančo és Smetana a per során gyakran egymást vádolta gyilkossággal.
A Pozsonyi Katonai Bíróság 1947. május 25-én hozott ítéletében Smetana 12, Jančo 9, Kosmel pedig 7 év börtönbüntetést kapott. Valamennyien fellebbeztek az ítélet ellen, s a már említett 115/45-ös számú dekrétumra hivatkozva kérték a felmentésüket. 1947 októberében a Prágai Legfelsőbb Katonai Bíróság a Pozsonyban hozott ítéletet semmissé nyilvánította, és újratárgyalásra a Brünni Katonai Bíróságra utalta. Brünnben a gottwaldi hatalomátvétel után a perújratárgyalás során a bíróság mindhármukat felmentette. (Az ügyük iratait ma tehát ott kell keresni.)
De nemcsak a bíróságon, hanem Csehszlovákia Kommunista Pártjának soraiban és a Csehszlovák Nemzeti Tanácsban is sok szimpatizánsa akadt a három hóhérnak, akik a legfelsőbb szinten küzdöttek a vádlottak felmentéséért. Különösen a kommunista párt képviselői dolgoztak nagy erőkkel Smetana és társai kiszabadításán. Ferdinand Dvorín-Hoffmann például, akit rokoni szálak fűztek Smetanához, Ludvík Svoboda akkori hadügyminiszternél is járt a kiszabadításuk érdekében. Egy másik kommunista képviselő, Gustáv Kliment a parlamentben interpellált Smetana kiszabadítása érdekében. „Miért ül vizsgálati fogságban Smetana alhadnagy, amikor a Jegorov partizáncsapat tagjaként részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben? Ellentétben vele, más kollaboráns személyek szabadon, vígan élik az életüket” – érvelt Kliment. Smetana, Jančo és Kosmel azonban akkor már nem voltak vizsgálati fogságban. Hogy mikor szabadultak, senki sem tudja. Erről sincs hivatalos feljegyzés. Mint már említettem, Smetana szabadulása után azonnal külföldre távozott, és soha többé nem tért vissza Csehszlovákiába.
Elgondolkodtató a felmentő ítéletük, főleg azért, mert közben a szlovák-osztrák határon újabb tömegsírt fedeztek fel, amelyből 90 magyar levente, 16-20 éves fiúk holtestei kerültek elő, s az erről szóló jelentés ekkor már a Legfőbb Katonai Ügyészség asztalán volt. Erről a tényről Aristid Jamnický, volt pozsonyi ügyvéd beszélt a későbbiek során másoknak, aki tudott az újabb tömegsír felfedezéséről, az áldozatok kilétéről, a feltárásról szóló ügyészségi jelentésről, valamint a hozzájuk csatolt dokumentumokról. Arról is tudott, hogy az ügyet soha alaposabban nem vizsgálták ki. Az időközben Pozsonyban elhunyt Aristid Jamnický beszélt arról is, hogy az 1960-as évek elején ezeket a gazdag dokumentációval ellátott iratokat még látta a Pozsonyi Katonai Ügyészség archívumában. A přerovi és a ligetfalusi vérengzés Jamnický szerint is összefügg egymással. Különbséget csak abban látott közöttük, hogy „a 265 ártatlan áldozattal járó přerovi vérengzéshez viszonyítva a pozsonyligetfalusi áldozatok száma annak kétszerese lehetett”. Arról is értesülhettünk tőle, hogy a 60-as évek elején elkezdődött egy újabb vizsgálat a 90 kivégzett levente ügyében. A vizsgálat akkor feneklett meg, amikor 1964. augusztus 1-jén Eduard Kosmelt tábornokká nevezték ki, és utána a Csehszlovák Nemzeti Gyűlés képviselője lett. Kosmel politikai karrierje később végleg megakadályozta, hogy a 90 kivégzett levente ügyében személyét perbe fogják. 1968. május 1-jétől ugyanis a Csehszlovák Hadsereg Vezérkari Főnökének helyettese lett. 1969-ben a megváltozott államszerkezetben, a Cseh-szlovák Föderatív Köztársaság parlamentjében újra képviselőnek választották. Katonai karrierje is tovább ívelt felfelé, 1969 júniusában a moszkvai székhelyű Varsói Szerződés Vezérkarában képviselte a csehszlovák haderő érdekeit. 1972-ben tért vissza hazájába. Egy ideig a hadsereg vezető beosztású tábornoka, 1978 augusztusától 1983. június végével történt nyugdíjaztatásáig a prágai Károly Egyetem Katonai Tanszékének vezetőparancsnoka volt. 1985. június 8-án bekövetkezett halála pedig végleg megakadályozta, hogy a 90 meggyilkolt levente ügyében vádat emeljenek ellene és a pozsonyligetfalusi 17. gyalogezred 1. zászlóaljának további tisztjei és katonái ellen, akik 1945 nyarán a ligetfalusi tömeggyilkosságokat több hullámban végrehajtották.
Hasonló próbálkozás történt Bedřich Smetana részvételének bizonyításában is a přerovi kivégzésben. 2007-ben a Přerovi Városi Múzeum igazgatója, František Hübl tett feljelentést a kivégzett 265 áldozat ügyében. Smetanát az Interpol is körözte, de a mai napig nem sikerült a nyomára bukkanni. Az is érdekes, hogy 2007-ben Karol Pazúr ellen már nem adtak ki körözést. Talán mert a cseh rendőrség meg volt győződve arról, hogy a Pöstyén melletti tóból kihalászott tetem, valóban Karol Pazúré volt.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy a háború után elkövetett bűntettek okán nem kizárólag az említett négy személy kezéhez tapadt magyar vagy német vér. Sok még a tisztázatlan eset. Máig nem tudni, ki gyilkolt például Szomotoron, Bolyban, Csucsomban, a Tátra alatti Encián szállónál, Nagykemencnél, Túrócszentmártonban stb. Nem tudni azt sem, hány magyar ember esett áldozatul a koncepciós perek kényszermunkára ítéltjei közül a jáchymovi ólom- és uránbányákban. Sok-sok kérdés vár még megválaszolásra az elkövetkezőkben, amelyekre a cseh és szlovák nemzet jelenlegi hatalomgyakorlóitól és igazságszolgáltatóitól várnánk feleletet.
Nemrégiben olvastam egy német politikus kijelentését, amelyet az ötvenes években tett a volt hitleri, náci seregeket legyőző hatalmak felé: „Számunkra addig nem ér véget a 2. világháború, amíg egy német katona vagy civil jeltelen tömegsírban nyugszik. A végtisztesség minden embernek kijár. Győztesnek és legyőzöttnek egyaránt” – mondta. Nekünk, itt, a Felvidéken és a Kárpát-medencében élő magyaroknak sem érhet véget a 2. világháború addig, amíg a legyilkolt ártatlan áldozataink meg nem kapják a végtisztességet, és emberhez méltóan el nem tudjuk őket temetni. Meg akarunk bocsátani a hóhéraiknak, ha megkövetik ártatlanul legyilkolt áldozatainkat, de a gyilkosok tetteit elfelednünk soha sem szabad!
(Folytatása következik)
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43495,43487,43229″}
