A probléma gyökere ugyanis abban van, hogy a békediktátumok igazságtalan hatalmi döntésekkel a birtokon bévüliek és a birtokon kívül rekedtek kategóriáját hozták létre, s ez utóbbiba elsősorban a magyarság került. Nem csupán abból a szempontból, hogy a nemzet egyharmada idegen fennhatóság alá került, hanem amiatt is, hogy egy viszonylag jelentős országból, amely a Monarchia részeként úgy-ahogy bele tudott szólni a nagypolitika ügyeibe, egy eszközeitől, forrásaitól nagyban megfosztott, eléggé kiszolgáltatott helyzetbe taszított, középkategóriájú ország lett.
S aki az ilyen helyzetben meg akarja tartani életképességét, annak ajánlatos nagyon pragmatikusan szembenézni ezzel a helyzettel, és megvizsgálni a továbblépés összes lehetőségét – ezek után pedig átgondoltan és szisztematikusan cselekedni.
Azt hiszem, mi magyarok, főleg az elmúlt 60 évben nem így cselekedtünk. Gyakran rögtönözünk, kapkodunk, a kérdést belpolitikai viták tárgyává tesszük, ergo: máig nem néztünk szembe igazán valós mozgásterünkkel, és máig nem sikerült kidolgoznunk egy konzisztens, okos, pragmatikus, minden nemzettag által elfogadott alaphozzáállást.
Úgy néz ki, hogy van ilyen a szlovákoknál, a cseheknél, a lengyeleknél, a románoknál, van a szerbeknél és a horvátoknál is: vannak helyzetek, amikor a nemzeti alapérdeknek nevezett fluidum képes egységbe kovácsolni a nemzetet, a politikai elitet és a sajtót, képes az elképzeléseket és cselekedeteket is többé-kevésbé egységes platformra helyezni.
Mintha egy szinuszgörbén mozgott volna az egész téma a 20. században. Ezen a megállapításon még az sem változtat (csupán árnyalja a képet), ha ellenpontként azonnal ideírjuk, hogy bizony a szlovákok és a csehek 1938 és 1944 közötti viselkedése összehasonlíthatatlanul szégyenteljesebb, mint a miénk, magyaroké.
Néha úgy tűnik nekem, mintha eme kérdés fontosságát alábecsülnénk. Az is tény, hogy míg 1920 és 44 között úgy-ahogy létezett viszonylag általánosan elfogadott alapnézet a probléma feloldására – az már egy más kérdés, hogy mindezt félrefújta a történelem szele 1938-44-ben. Ma azonban a nemzeti konszenzus hiánya azt okozza, hogy a magyar nemzetpolitika a kíméletlen magyar belpolitikai csatározások részévé vált (lásd pl. a 2004-es népszavazást). Ezt a partnerek is tudják, kalkulálnak is vele: mindez pedig károkat okoz nekünk.
Ezen a ponton talán hasznos részletesebben is kifejtenem, mire gondolok. Távol áll tőlem, hogy az 1920 utáni osztrák politikáról fenntartások nélküli elismeréssel szóljak, azt hiszem, hogy 1938 és 45 között ők is megmutattak valamennyit az arcuk fonákjából is – de megmutattak 1919 után is, amikor gátlások nélkül maguknak kérték Burgenlandot.
S az sem egy sikertörténet, ahogyan az elmúlt évtizedekben az Ausztriába került magyarokhoz viszonyultak. Ilyen vonatkozásban már nagyon távolra kerültek attól, hogy sorsközösséget vállaljanak Magyarországgal egy krízishelyzetben – de, a jelek szerint ez csak minket lep meg, csak mi, magyarok nem tudatosítjuk, hogy akkor, amikor mozdul a föld, mindenki a saját elemi érdeke szerint cselekszik.
Nos, gyakran beszélünk – és joggal – Dél-Tirolról, mint példáról. Az ottani autonómiarendszer valóban az egyik legjobban működő Európában, s Dél-Tirol – ennek köszönhetően is – a leggazdagabb európai régiók közé tartozik.
Ám ez a megoldás sem alakult ki önmagától. A Dél-Tirolban élő németajkúak elszántsága mellett szükség volt Ausztria következetes kiállására is a kérdés rendezése érdekében. Példaértékű lehet, hogy bármilyen kormány is volt hatalmon Ausztriában, egyértelműen kiállt a dél-tiroliak mellett, a kérdés rendezését nemzeti prioritásként kezelte. Bruno Kreiski két alkalommal is az ENSZ közgyűlése elé vitte az ügyet, ennek köszönhetően kapott Ausztria hivatalosan is elismert védhatalmi státust a dél-tiroliak felett.
Ha mindezek tükrében megnézzük, hogyan viszonyultak ehhez a kérdéshez Magyarország kormányai az elmúlt hatvan évben, azt mondhatjuk, hogy a két hozzáállás között alapvető különbségek vannak.
Önkeresés a trianoni sokk után
Mi magyarok, Magyarország határain bévül és kívül is, megpróbáltuk magunkat újradefiniálni és újraszervezni a Trianon utáni sokk első két évtizedében. Akkor alakult ki egy olyan gondolatmenet, amely többé-kevésbé a megoldás felé haladt. Bár a revíziót sokan különféleképpen értelmezték, mégis, olyan irányban tudott hatni, amely összekapcsolhatta a kívánalmakat az igazságosabb rendezés igényével. Az etnikai alapú határok létrehozatala kétségkívül bölcsebb megoldás lett volna.
Gondolatmenetünk és az összefüggések vizsgálata szempontjából mégis az a mérvadó, hogy létezett egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott álláspont, egy viszonylag egy irányba ható gondolat, amelynek alapján cselekedni lehetett. Úgy tűnik, hogy akkor a lelkek talán egészségesebbek voltak, a nemzeti kohéziós erő mértéke magasabb. Létezett egy elképzelés, volt egy filozófia, amelynek a nyomvonalán az anyaország is és a kinn rekedt nemzettestek is próbálták újraépíteni magukat.
Az már más kérdés, hogy ez az elképzelés minden elemében helyes és reális volt-e, de kétségtelen, hogy bizonyos megoldások létrejöttek – például a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély vagy a Délvidék vonatkozásában. Kár, hogy mindez a második világháború őrült kontextusában történt. A háború végén egy új traumákkal terhelt időszak kezdődött, amely jelentős módon fölülírta a nemzeti problémákat és azok rendezetlenségét.
Ekkor jöttek létre talán az első komolyabb törések a magyarországi társadalomban, amelyek azután 2004 történéseit is okozták, és a külhoni magyaroknál is ekkor kezdtek megjelenni az első mélyebb tudati repedések.
Nézzük csak egy pillanatra a hetvenes-nyolcvanas éveket. Romániában egy félőrült van hatalmon, aki a felszínen szocializmust hirdet, különféle kommunisztikus elképzeléseket próbál megvalósítani, ugyanakkor durván nacionalista is. Amit csak lehet, bevet az ottani kisebbségek ellen, elsősorban a magyarok ellen.
Tito rendszere hasonló játékot játszik. Hivatalosan kommunista, de a fű alatt megpróbál a hajszálgyökerekből elnyirbálni, amit lehet, s ennek következtében egyre nehezebb helyzetbe kerül a délvidéki magyarság is. Gustáv Husák Csehszlovákiájában hasonlóan durva nacionalizmus valósul meg, amely főleg a felszín alatt próbálja meg szétzilálni a kisebbségi közösségeket és nacionalizálni a nemzeti többségeket.
Most tegyük melléjük Magyarországot. Mi történik Magyarországon? A kádári rendszerben annyira fél a hatalom a nemzeti kérdéstől, hogy mint témát is kiirtja azt az iskolákból, a közbeszédből, a médiából – a hivatalos és a kevésbé hivatalos diktatúra eszközeivel. Az ekkor felnőtt két generáció nem tanul arról, hogy vannak határon túli magyarok is. Ők Komárnóba és Dunajszka Sztredára járnak át, „Cseszkóba”, ha lehetőségük nyílik rá, és fölöttébb csodálkoznak, hogy az ott élő „csehek”, esetleg szlovákok egy némelyike milyen jól beszél magyarul.
Hogy néz ki tehát mindez felülről? Előre nyomul nemzetállamként Csehszlovákia, nyomul bizonyos fokig a Szovjetunió, nyomul Románia és Jugoszlávia – Magyarország pedig fölteszi a kezét, mintha megadná magát. Ennek a következménye az a meghasonulás, amely ma a fejekben és lelkekben érzékelhető Magyarországon és a Felvidéken is.
Gyakran ezt látjuk napjainkban is. A cseh, román és szlovák történészek sokszor úgy reagálnak, mintha a történelem 1920-ban kezdődött volna. A magyar fél pedig – jobb a békesség alapon, félve az esetleges konfliktusoktól és sajnos, átgondolt nemzeti stratégia hiányában – csendben nézi, hogy mi történik.
Csáky Pál, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43975,43857,43677″}
