Rossz az, aki rosszra gondol. Nem, a fenti kérdést nem a tömött villamoson csíptem el ma reggel két bakfislány párbeszédét kihallgatva (bár az ilyen “eseményekről” való tudomásszerzéshez manapság nemhogy hallgatózni nem kell a tömegközlekedési eszközökön, hanem elég csak túl halkan hallgatni a hordozható zenelejátszót). Nem, ennél kevésbé sikamlósabb az én érintettségem a dologban, bár megvan azért a maga sajátos pikantériája.
Ez itt Szlovákia, s most nemrég érkezett meg a friss jelentés, hogy immáron – írd és mondd – 722-en veszítették el. Azt a valamit, amire nem a csőre töltött sörétes puskával járőröző apuka vigyáz, hanem maga az Alkotmány – legalábbis elvileg.
Hétszázhuszonketten veszítették el eddig a szlovák állampolgárságukat azóta, hogy Robert Fico európai mércéjű választ adott a magyar honosítási eljárás egyszerűsítésére, tehát 2010 nyara óta. Megvan a pontos bontás is: 412 nő és 310 férfi (mi van uraim, hova a bátorság?), a legtöbben a cseh (289), a német (143) és az osztrák (94) állampolgárságra pályázva bukták a szlovákot. A magyar állampolgárságot 47-en kérték, így e kis csoportot még a britté válók (62) is megelőzték. Lefogadom, hogy mindez az országot vezető két Róbertet – Fico miniszterelnököt és Kalinák belügyminisztert – cseppet sem érdekli, vagy csak kevéssé bosszantja. Ugyanis a cél maga volt az eszköz: megfélemlítés. És ez azért bejött. Nem jött létre az ország déli részén egy olyan egybefüggő területsáv, melyen veszélyesen sokan – horribile dictu: többségben! – vannak egy ellenséges szomszédos ország állampolgárai. Nemzetbiztonsági rémálom ez egy bimbózó banánköztársaságocska számára.
Az a 675 szlovák pedig még csak járulékos veszteségként sem fogható fel, hiszen az ilyen hálátlan menekültekkel mégis mit tud kezdeni a “mi, a szlovák nemzet” alkotmányos elvére épülő nemzetállam?
A számok magukért beszélnek, ám most még a szokásosnál is többet árulnak el. Ez a 47 különösen. Különös “cinkosság” fűz hozzájuk, hiszen kapásból azt tudom mondani: e kis csapat több mint egynegyedét van szerencsém ismerni. Kit jobban, kit kevésbé, kit egészen kiválóan. Kevesen vannak, de így is sokfélék. Van köztük szemtelenül fiatal és tiszteletreméltó kort megélt honfitársam, értelmiségiek és kétkezi melósok, sikeres emberek és kisemmizett munkanélküliek, hívők és a templomot régóta kerülők, halk szavúak és mindig az első sorban állók, párttagok és párton kívüliek, sörivók és borisszák és még sorolhatnám hányfélék.
Egy a közös ebben az általam tehát jól ismert “negyedben”: valamennyien, kivétel nélkül olyan emberek, akiket a legjobb lelkiismerettel tekinthetek példaképemnek és ajánlhatom őket mások elé is. Az értelmiségit, mert tanult és tanít, a melóst, mert keze munkája értéket teremt, az Isten emberét, mert példát mutat a templomot kerülőnek, a halk szavút, mert tartogatja hangját Jerikó falai alá, az első sorban állót, mert “izgágasága” lehetetlenné teszi, hogy ügyünket szó nélkül hagyhassák, a párttagot, mert felvette a zászlót és a párton kívülit, mert nem akarta összepiszkolni kezét a zászlórúddal. Jó emberek mind, barátaim, ismerőseim, véreim: tisztelem és becsülöm őket.
És ez akkor sem lesz másként, ha majd 47 helyett 47 ezren és még többen lesznek – leszünk. Mert leszünk!
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43871,41365,44025″}
