„A nagycsapatban a Slovan elleni kupameccsen kaptam lehetőséget a bemutatkozásra. Megvallom, a meccs előtt féltem egy kicsit, amikor arra gondoltam, hogy Popluhár meg a többi, hírneves labdarúgó lesz az ellenfelem. Játékomra a második félidőben került sor, Gáboríkot cseréltem le, s ettől kezdve állandó tagja lettem az Inter szűkebb keretének, 1965-től pedig folyamatosan ott voltam a kezdő tizenegyben. Nagynevű csapattársaim általában szívélyesen viszonyultak hozzám, bár akadt, aki meglátta bennem a vetélytársat, de ez mindenütt így van. Pozsonyi életem legfontosabb helyszínei a gimnázium és az Inter pályája voltak.
Reggel nyolctól tízig voltam iskolában, aztán edzésre mentem, délután pedig a jó diákoktól átvettem a tananyagot. A tanulással nem volt különösebb gondom, csak a szavalás nem ment. Nagyszerűen sikerült az érettségim is, megnyílt az út a főiskola felé. Az Interben természetesnek vették, hogy tanulmányaimat a testnevelési főiskolán folytassam, bár nekem nem volt hozzá különösebb kedvem.
Miután részt vettem az első előadásokon és gyakorlatokon, még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem az én világom. A szertornával ott találkoztam először, hiszen engem mindig a foci, olykor a pingpong meg a hoki kötött le, illetve, – rövid időre, Pozsonyban, a korcsolyázás. Barátságot kötöttem ugyanis Nedomanskýval, az akkori idők nagyszerű jégkorongozójával, aki rá akart beszélni, hogy próbáljam ki a hokit is, mint néhányan az ismertebb futballisták közül. (Nedomanský például játszott néhány futballmeccset a Slovanban.)
Szóval, a testnevelési főiskolán kiderült, hogy azt nem nekem találták ki, ezért otthagytam az egészet. Utána kezdtem el a jogot, s azt csaknem befejeztem! Ha nem kezd bonyolódni a magánéletem, megszereztem volna a jogi diplomát, mert már csak néhány vizsgám hiányzott.
A családi gondok nagyban összefüggtek azzal, hogy nem vittek el a mexikói világbajnokságra, s így kettétörték a pályámat. Ez annyira megviselt, hogy képtelen voltam kellő figyelmet szentelni a tanulmányaimnak, pedig a legtöbb vizsgám jelesre sikerült a jogon. Visszatérve a testnevelési főiskolára: oda erőnek erejével kényszerített az egyesületem, pedig még úszni sem tanultam meg rendesen,s nem tudtam egy hibátlan bukfencet vetni.
Atlétikában ugyan a legjobb voltam a felvételin, megnyertem a száz- és ezerötszáz méteres síkfutást és a magasugrást, a gyűrűről viszont lepottyantam. Ha a tanár bejelentette, hogy „Nasleduje Szikora” (Szikora következik), a többiek már mosolyogtak. Ezért mentem a jogra. A munkajog érdekelt, de a jog már kemény dió volt, mert bár egyéni tanterv szerint haladtam, nem volt egyszerű a napi két edzés mellett az előadásokra meg a gyakorlatokra eljutni. Végül aztán – harmadszorra -, mégiscsak szereztem főiskolai képesítést, – 1979 és 1982 között a testnevelési főiskolán elvégeztem az elsőosztályú labdarúgóedzői szakot.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívuma és M.Nagy László felvételei
{iarelatednews articleid=”45924″}
