„Betekintés a Szlovák emlékezetpolitikába”. Dacára a benne rejlő éktelen, nehezen megbocsátható helyesírási hibának, ezzel a figyelemre méltó, ígéretes tartalmat sejtető címmel jelent meg egy rövid elemzés arról a valamiről, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak emlékezetpolitikának. A felvidéki magyar köznyelv ugyanezt történelemhamisításként, vagy finomabban szólva a szlovák történelemipari művek termékeként is ismeri.
Nos, az ígéretes cím ellenére sajnos csak egy erősen foghíjas vázlatot kaptunk az egyébként kitűnő külpolitikai hírportálon, a kitekintő.hu-n megjelent rövid cikkben az önálló Szlovákia létrejöttét követő időszak nemzeti „emlékezetpolitikájáról”. Pontosabban annak néhány, közelebbről meg nem határozott szempontok szerint kiragadott eleméről. Sikerült tehát legalább olyan nagyvonalúan kezelni a témát, ahogyan azt a szlovák szerzők is teszik, ha történelmi kérdésekről van szó.
„Egy ország történelmi múltjának feltárása és interpretálása sok mindent elárul az adott társadalomról, vezető elitről és politikai rendszerről. Az adott éra szolgálja-e az emlékezetpolitikát vagy fordítva? Milyen tendenciák figyelhetőek meg a szlovák emlékezetpolitika alakulásában?” – e kérdésekkel kelti fel a téma iránt fogékony olvasó érdeklődését a cikk szerzője, Perje Zsófia.
Mondhatni, sikerrel, hiszen a felvetettek abszolút a lényegbe vágnak. Mert legkésőbb Orwell óta tudhatjuk (de felvidéki magyarokként a bőrünkön is érezzük): „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. E kérdések tehát inkább költőiek, hiszen nyilvánvaló, hogy milyen viszonyban áll Szlovákiában az „adott éra” meg az emlékezetpolitika – közönséges nyelvén a történelemi manufaktúra.
A cikk az 1993-ban létrejött önálló Szlovákia emlékezetpolitikájának három korszakát vizsgálja: a meciari kezdeteket, a Dzurinda-féle „enyhülést”, valamint az ismét jelentősen aktív Fico-korszakot.
A Mečiar-féle emlékezetpolitika körében a Kitekintő szerzője a 19. századi ideológiákat, a nacionalizmust, valamint a Tiso-i szlovák bábállam fenállását jelöli meg alapokként. A Tiso szerepének újraértelmezésére tett kísérleteken túl azonban többet nem tudunk meg a meciari korszak emlékezetpolitikájáról, pedig ha valami, akkor az – azóta már a történelem szemétdombján pihenő – Mečiar által fémjelzett korszak igazán bőséges anyagot szoltáltat a szlovák emlékezetpolitika, de akár az egész nemzeti önazonosság, nemzettudat megértéséhez. És ebben bizony a Szlovákia területén számukra még mindig sajnálatosan nagy számban élő magyarság fontos szerepet tölt be. Ha úgy tetszik: nélkülünk nincs szlovák emlékezetpolitika és ezt pontosan Mečiarék alatt tanulhattuk meg igazán..
A Dzurinda-korszakot illetően a cikk a Ján Langos nevével fémjelzett ÚPN (Nemzeti Emlékezet Hivatala) ténykedésére, az ellene indított támadásokra fókuszál. És a két kormányzati ciklust kitöltő, „kevésbé ellentmondásosnak” minősített Dzurinda-korszakot el is intézi ennyivel.
Hogy aztán következzék az „elődeihez képest aktív emlékezetpolitikát folytató” Robert Fico. Fico és az ő emlékművei: kettő a roma holokauszt áldozatainak (Csata, Dunaszerdahely), egy Szvatopluknak a pozsonyi várban. Meg természetesen Cirillnek és Metódnak a komáromi körforgalom kellős közepén, csak a miheztartás végett. Erről azonban a portál újságírója már nem számol be. Ahogy Slotáék trianoni provokációs „emlékművéről” sem a „légiesült” szlovák-magyar határon. Márpedig ha valami, akkor EZ a szlovák emlékezetpolitika esszenciája.
Szóba került viszont a 2007-es nemzetgyűlési határozat a Beneš-dekrétumok megerősítéséről, mint ahogy Hlinka emlékezetének felidézéséről is. De Esterházy János megítéléséről (amely pedig egészen államfői szinten is megjelent), vagy a gombamód szaporodó, a szlovák őstörténetet hosszasan taglaló szlovák történelemkönyvekről nem. Márpedig ha szlovák emlékezetpolitika, akkor ezek a témák ott vannak az első sorokban.
A szerző a következőképpen zárja sorait: „A fenti rövid összefoglaló jól mutatja, hogy a múlt értelmezése a politika szolgálatába állítható és azt is, hogy nincs egységes álláspont, értelmezés a második világháborúról és az azt követő időszakról”.
Finoman szólva… A valóság nagyjából úgy fest, hogy a múlt értelmezése Szlovákiában nem más, mint a politika napjában többször megerőszakolt koszos cselédje. Az álláspont pedig bár valóban nem egységes, de közös nevező mégis van, az pedig betonszilárdságú. Ez pedig nem más, mint a felvidéki magyar közösséghez, annak múltjához fűződő viszony. És főleg a neki szánt jövő…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
