Miután 1999. december 17-én orvosai közölték Kmeczkó Mihállyal a tényt, miszerint gyógyíthatatlan beteg, ezt a „megbotránkoztató” gondolatot írta Naplójába: „E naptól kezdve könnyűnek és szabadnak érzem magam.”
E naplóbejegyzés előrevetíti a „burokban született” Kmeczkó Mihály hátralévő életének „csodákkal” és „áldásokkal” teli, tüneményes voltát. Betegségét írónk úgy értelmezi, hogy ez az ő damaszkuszi útja, mely során Saulusból Paulussá lett, s ez sejtekig menően megváltoztatta őt. A betegség által – mint Pál apostolnak – „tövis adatott a testébe”, s felvitetvén a hetedik égbe megtudja: „Elég neki az Isten kegyelme, mert az Isten ereje erőtlenség által végeztetik el.” Írónk a műtéte során halálközeli élményben részesül: megfürödve az Odaátban egy olyan szellemi síkon lejátszódó, szent tapasztalat birtokába jut, amely tudatában és lelkében mélyreható változásokat hoz létre: újjászületik, világos betekintést nyer a létbe és önmagába. Naplója tanúsága szerint Kmeczkó Mihály eme „aktus” által Egyetemes emberré lett: elöntötte az isteni én belül, felül és kívül, azaz elvesztette egocentrikusságát, s teocentrikus létezőként rálépett az Örök Ember útjára – immár földünk lakóinak millióival együtt –, mintegy az emberi nem hatalmas evolúciós átalakulását szolgálva. Írónk olyan tudásban, ihletben részesült, mely arra kötelezte, hogy további, földi és földöntúli életében egyaránt gyógyítóvá-tanítóvá legyen: gyógyítóvá úgy, hogy miközben másokat univerzális életenergiával gyógyít, ő is gyógyuljon, s tanítóvá úgy, hogy miközben másokat az újjászületés által megszerzett tudással tanít, maga is tanuljon, mert ez ember útja végtelen út, s az emberi tudat is a végtelenségig tágítható, hogy Isten mérettelen tágasságán belül az ember végül csodává, a szabadság és a boldogság megtestesítőjévé legyen.
Kmeczkó Mihály a halálközeli élmény után tudatosítja, hogy a teremtés egyik csodálatos formáján, az íráson keresztül adjon erőt és ihletet embertársainak, azt sugallva mindnyájunknak, hogy a Mindenségben sehol nincs olyan hely, ahol félnünk kellene, mert Isten az örök élet Forrásaként valamennyi teremtmény Életfájának s egyben a mindenség Világfájának gyökerét is öntözi az Élet Vizével. Vagyis: minden, ami a végtelen körforgásban, az Örökkévalóság Gömbjében megjelenik, Istenből, a végtelen Intelligenciából ered, ezért minden őhozzá hasonlatos, s minden és mindenki magában viseli az istenlényegűvé válás kegyelmét.
A leÉpülésem naplójáról mindenekelőtt azt kell elmondanunk, hogy e munka irodalmunk rendhagyó alkotása: olyan felkavaró s egyben megtermékenyítő munka, amely vitára ingerlő üzenetével együtt kultúránk jelentős gazdagodását jelenti.
E Naplók bizonyos értelemben elmondhatatlanok, hiszen Kmeczkó Mihály csupán egyetlen rövid meditációs utazása is több élettel ér fel, s papírra vetni teljes képtelenség; mégis, ahogy írónk mondja, leírhatatlan gyönyörűség. Amit tehát írónknak sikerül megörökítenie, az egy megnyugtató s egyben idegeket borzoló, a keresztény létértelmezést kitágító kaland-, krimi- és lélektani „regényegyüttes”.
Kmeczkó meditációs utazásainak ezerszeresen is rejtélyes, csodálatos és hihetetlen jelenéseiben nincs oka és módja kételkedni annak, aki ilyen „utazásokon” nem esett át. Joggal kérdezhetjük, miért vetette volna papírra Kmeczkó Mihály „belső embere”, a „mennyei ember” ezeket a léttapasztalásokat, utazásait az Ősök Birodalmába, múltbeli és jövőbeli életeibe, ha tudata és szelleme mindezt nem tapasztalta volna meg. Például azt, hogy a Mindenségteremtő Mindenség, azaz Isten akaratából a Mindenségben mindenki egyenrangú, s minden egyes létező számtalan alakban van jelen egyszerre a Mindenség számtalan pontján, többek közt úgy is, mint istenember, mint gyógyító és tanító Fénylény. A Létezés a legcsodálatosabb és legtökéletesebb játék, mondja az író. Mindannyian játszótársak vagyunk – egy véget nem érő teremtő játék részesei, játékosai és hősei, akik az évmilliók során Eggyé lesznek Istenben, s aztán minden kezdődik újra, mert Isten kiáradás és visszasűrűsödés, s ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt.
Ilyen értelemben az öröklét csapda is, s a magunk léte is csapda: a Lét dilemma, az Isten pedig egy őrült zseni. De vigasztaljon bennünket, hogy Benne mindent megtalálunk s az ellenkezőjét is: minden ember és minden porszem megmásíthatatlanul halad Célja felé.
Az Örök Ember útja: felnőni önmagához, míg meg nem érti, hogy az ő eredete nem az anyagi világ, hanem a mindenségben tengerző Intelligencia; s az Út, amelyen az Ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az Ember.
A betegség kínjai közt, három éven át született Napló tanúsága szerint bár írónk teste csupa lucsok, mint születés után és újjászületés előtt, kettesben, akárha Istennel, a fájdalommal: elutasítja az öngyilkosságot is, hiszen az istenember (Isten) nem hátrálhat meg önmaga, azaz Isten előtt.
Élete vége felé Kmeczkó Mihály gyönyörű Életfáját pókháló fonja be, világnyi fájdalma rohamosan zsugorodó univerzumába zárja, amelyből a hit és a halál által kitörni készül a tágasságba. Miközben már csak a jövőre emlékszik, teste összeomlik, s így törekszik arra, hogy e földről immár elérje az eget, melyen át Hazatérhet a fényes, mosolygó végtelenbe, amelyből végeérhetetlen zene árad, mert ez a világ zene, dallammá formálódó öröm és béke – s mindez megsemmisíthetetlen, örök ünnep. Ünnepelj hát, szüntelenül ünnepelj, írja fájdalmai közt az író.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Pontosabban, mit tesz ehhez hozzá Kmeczkó Mihály? Annyit, hogy szubjektív eszközökkel az objektív világ – a Mindenség – megragadhatatlan. Csak az Egót elnyelő isteni Énnel, szellem- és lélekszinten ragadható meg az objektív világ is. Ezért az ember olyan, mint a káposztafej, mondja Kmeczkó. Ha egymás után lehántjuk a leveleit, végül nem marad Semmi. Pontosabban: a Semmi marad. S ez a Semmi a Minden. Ez az Isten és az Ember, az IstenEmber. A bölcs ember tehát hallgat, mert már mindent tud; s aki mindent tud, semmit sem mondhat. Ha megszólalna, zavart keltene mindentudásával. Ezért bölcsebb, ha hallgat, mosolyog és vár…
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: televizio.sk
