Mi, európaiként magyar és magyarként európai polgárok, ha úgy tetszik, felvidéki, szlovákiai magyarok egy pillanatig sem gondolhatjuk, hogy bennünket nem érint az, ami – immár jelképpé emelkedve – 2015. január 7-én Párizsban történt. Biztosak lehetünk abban, hogy ama embertelen tett kiváltotta „anarchia” utáni hónapokban megszületnek majd a mélybe leásó, józan, egyetemes igényű és érvényű elemzések is. Azok az elfogulatlan, igazságkereső, iszlamo- vagy keresztényfóbia-mentes vizsgálódások, melyek eléggé emberiek és bátrak lesznek megfogalmazni, hogy valójában mi szülte és szüli egyre az egyetemes botrányt, a „tanúk nélkül dolgozó poklot” közénk, a mindennapjainkba.
Az emberi történelem hitben gyökerező, hatalmas kultúrái mindig is értetlenül álltak s értetlenül állnak ma is az újabb kori, úgynevezett „nyugati civilizáció” visszapogányosodó, önnön múltját megtagadó jövőtlensége előtt, melyet csupán egyetlen cél vezérel: minden áron és módon ráerőszakolni a globalizált világra a szekularizációt, meg sem kérdezve, akarja-e, óhajtja-e ezt a Föld lakosainak többsége, vagy nem.
A történelem külső és belső békére, igazságosságra, könyörületességre, megbocsátásra és őszinteségre épülő kultúrái borzongva és fájdalommal tapasztalják, hogy a szekularizált világ tökéletesen érzéketlenül száműzi az emberi világban kezdetektől meglévő isteni egyetemességét. Pedig az istenitől elforduló konokság és cinikus közöny egyre inkább elveszti ama hitelét, amely által részt vehet az évezredek szülte nagy kultúrák párbeszédében. S így, a párbeszéd hiányában, radikálissá és agresszívvá válik mindennel szemben, ami nem világi – a 20. századi, embertelenség és istentelenség kiváltotta, két pusztító háború s egy esetleges végső apokalipszis ellenére is. S annak ellenére is, hogy e hullák millióira épülő újkori „nyugati civilizáció” – minden esetleges áldása mellett – egyrészt ürességben, másrészt káoszban vergődik; életörömét, derűjét, könyörületességét, elvesztve folyton elbukik, naponta szülve meg a tragédiákat. Az önmagát kizárólagos mértéknek állító világi ember magatartása megszüli a mértéktelenséget, az ellenségeskedést, az igazságtalanságot, az egyenlőtlenséget, a bűn vakságát, a pornográfiát, a nemi elfajulást – pedig magáról épp ezeknek az ellentétét hirdeti: szabadságot, egyenlőséget, testvériséget.
Bölcsen mondja a Dalai Láma, hogy ha a hitnek, a világvallásoknak nem volna különösebb hatása mindennapi életünkre, akkor az embernek, az emberiségnek jogában állna elhagyni azt. Csakhogy a valóság mást mutat: a hit még ebben a mostani, tudományos és technikai korszakban is mélyebb értelmet és lelki békét ad sok-sok millió embertársunknak a földkerekségen. És ezt csúfondáros gonoszkodással, rosszindulatú, oktalan gúnnyal illetni aligha van bárkinek is joga. Annál is inkább, mert a világunk számtalan bajának és viszályának, moszlimok, zsidók, keresztények, buddhisták, hinduk egymás ellen uszításának éppen ez a mérgező forrása, szem elől tévesztve az igazságot, hogy az emberi nem egyetlen család – „az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási különbségek ellenére is és alapjában véve egyet akarnak: békességet és boldogságot”, hiszen csak látszólag létezik megosztottság, széttépett világ, „valójában a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete és a megrendültség.
A történelem során egyének és közösségek, népcsoportok és nemzetek vallásukban és kultúrájukban keresték életük értelmét, lelki és erkölcsi értékeiket, azaz valamennyi vallás a világ jobbításán fáradozott, következésképpen továbbra is fontos szerepük lesz az emberiség életében. Tisztelnünk kell tehát valamennyi vallást, egyre mélyebben megismerni valamennyit, hogy kibontakozzon közöttük az összhang, s ezáltal a világ népei is jobban megértsék egymást.
Végül idézzük újra a Dalai Lámát: „Szomorú látnunk, hogy ebben az egyre anyagiasabb világban az igazságosság, a megbocsátás és az őszinteség, az alapvető emberi értékek iránti elkötelezettség elenyészik, ezért jövőnk egyre nagyobb veszedelmekkel fenyeget. Mind összetettebb világunkban, amelyben egyre inkább kölcsönösen függünk egymástól, parancsoló szükség elismernünk az eltérő kultúrákat, etnikai csoportokat és természetesen a vallásos hiteket.”
E nélkül a kölcsönösség nélkül egyre elbukunk, s újra meg újra megismétlődnek majd a „párizsi események”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
