Dr. Czoch Gábor, a budapesti ELTE-BTK docense előadást tartott a kassai Rovás Akadémián február 3-án Kassa nemzetiségi összetételéről a 19. sz. közepén, az 1851-es népszámlálással kapcsolatosan. Ez az összeírás osztrák parancsra és utasítására, váratlanul készült. Ez volt az első alkalom, amely saját bevallás alapján jegyezte le, ki milyen nemzetiségű.
Czoch elmondta, 1992 óta kutat Kassán. Rendszeresen vissza-visszatér. Megszerette ezt a várost. Történészként arra kapott lehetőséget, hogy általános kérdéseket konkrét eseteken keresztül vizsgáljon. Erre a gazdag kassai források kiváltképpen tág teret nyújtanak. Az egyik ilyen terület a nemzeti identitás kérdése, melynek hatalmas irodalma van. Egy történész véleménye szerint, jelenleg a világban mindenki nacionalista! Ez meglepően hangzik, de a világot nemzeti közösségeken keresztül nézzük. Gondoljunk csak az Egyesült Nemzetek Szövetsége nevére. Ez belénk ivódott. A társadalom nemzeti közösségeken keresztül jelenik meg a világban. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ez nem mindig volt így. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor elkövetjük az anakronizmus vétségét. Fogalomtörténeti kutatások nyomán kiderült, ez a nemzet időközönként mást jelentett. Nem csak időbeli síkon nézve, hanem a végzettség, társadalmi hovatartozás, rang függvényében is. A társadalmi folyamatok rányomták bélyegét.
A nemzet szó mint jelző a Nemzeti Dohánybolt esetében mit jelent ma Magyarországon? Egészen mulatságos magyarázatokat lehetne adni! De eljutunk végül a kérdéshez, ki a magyar? Az előadó nem kívánt definícióval szolgálni. Két lehetséges felfogás képzelhető el. Az egyik szerint, nemzeti hovatartozás alatt származási, etnikai, közösségi köteléket kell értenünk. Janics Natasa kajakos esetében az etnikai hovatartozás azonban nem működik. Másikat kell alkalmaznunk. Magyar az, aki annak tekinti magát, ahogy Illyés Gyula költő is megfogalmazta. Ez a gondolat ebben a formában már a 19. sz.-ban is megfogalmazódott. Mindenki tehát olyan nemzetiségű, amilyennek vallja magát. Ez az önkéntes csatlakozás.
Ernest Renan alaposan körbejárta a témát 1882-ben tartott Mi a nemzet? c. előadásában. Ez a kérdés miért fontos? – kérdi. Korunk szellemisége kívánja ezt meg – adja meg a választ. Áttekinti a különböző, a nemzettel kapcsolatos állításokat. Nem talált kizárólagos meghatározást. Nem állítható, hogy a nemzet tagjai egy területen élnének, azt sem lehet állítani, hogy egy vallást követnének. De a faj sem megfelelő kritérium. A nyelv sem lehet az. Az írek angolul beszélnek. Az Egyesült Államok esetében sem lehet a nyelvre hivatkozni. A cáfolatok után Renan összefoglalja az általa vallott lényeget. A nemzet lélek, mindennapos népszavazás! Egyénileg szabadon, mindenki nap mint nap dönt arról, hogy hová tartozik. Szavaz. Jean-Jacques Rousseau társadalmi szerződésére megy ez vissza, hiszen elismerjük, közös múltunkat és a közös jövőt vállaljuk, vagyis szerződünk.
A közös múlt esetében nemcsak emlékezni, hanem felejteni is kell. Ha a nemzet történelméből mindenre emlékeznénk, akkor az ellentmondásokhoz vezetne. A franciák esetében zavart okozna a Szent Bertalan éj, amikor legyilkolták a francia protestánsokat. Szent Lajos hódításait vérrel-vassal folytatta. Tegyük hozzá, az olasz nemzet egyesítése is óriási embertelenségekkel és méltánytalanságokkal járt.
Kinek a kezében van a marsallbot, aki arról rendelkezik, hogy mit felejtsen és mit jegyezzen meg? A történészében. Ő dönti el, mi kötelező a kollektív emlékezetben. Renan nem említi, de a háttérben Elszász-Lotharingia Németországhoz való csatolása húzódott meg, amikor előadását megtartotta. Kollégáival amiatt vitázott, mert azok azt vallották, a nemzethez való tartozás nem szabad választás eredménye, hanem abba beleszületünk, amivel nem tudunk mit tenni, mert az etikai kérdés.
Nem mindig léteztek nemzetek. Renan kialakulásukat a 10. század környékére teszi. Általános konszenzus alakult ki abban az értelemben, hogy úgy, ahogy a 19. sz. végén azt értelmezték, nem beszélhetünk nemzetekről nagy általánosságban. A nemzetek is történeti képződmények, tehát történetük van. Vita tárgya, mikor is kezdődik ez a történelem. Szemben a nacionalistákkal, akik érzelmileg közelítenek a kérdéshez és politikai céljaik érdekében vallják, hogy a nemzetek örökkön létező természetes közösségek. De ha kutatunk, kiderül, ez nem igaz. A nemzet meglehetősen új jelenség, jelentős részben európai produktum. Valamikor a 18. sz.-ban jelenik meg modern nemzetként, ahogy előttünk áll.
Sokan úgy vélik, a nemzet az tulajdonképpen egy konstrukció, hagyománygyártás eredménye. Egy kitalált hagyományé a 19. második felében, amikor a történész szakma professzionális útra lép. Ennek hátterében a polgárság identitáskeresése áll. A korábbi közösségek: a rendi, falusi, családi kötelékek fokozatos felbomlása több tényezőn keresztül a tömegpolitikát folytató államot teszik előtérbe. A visszaszoruló vallás helyébe egy polgári „hitvallás”, a nacionalizmus lép. Mások viszont gazdasági változásokra vezetik vissza a nemzeti eszme kialakulását. A modern ipari tömegtermelés a tömeges kommunikáció igényét hozza magával. Különösen fontos, hogy a tömegek ugyanazt értsek egyes fogalmak alatt. Ez a közvetlen kommunikációs, kulturális homogenizációs folyamat arra szolgál, hogy a közösség azonos kódokat valljon. Az iskola, ezen belül különösen a felsőfokú szakképzés az, mely reprodukálja az értelmiséget. Ez tovább viszi a kulturális kódot. Ezért az első számú, a legköltségesebb iparágnak az oktatásnak kellene lennie.
Ne essünk át azonban a ló másik oldalára! A nemzetek nem a semmiből keletkeztek, hiszen van történelmi előzményük. A nemzet egy etnikai mag köré épül. Hogy hogyan szerveződik nemzetté, az etnikai magtól függ. Ehhez hozzátartozik a közös származástudat, a kultúra. Egyik aspektusa lehet a nyelv, vagy területi meghatározottság. A modern nemzet kialakulásában a közös gazdasági piac, a törvények és az iskolarendszer játssza a főszerepet.
Ami a magyar helyzetet illeti, azzal Szűcs Jenő történész foglalkozott elsősorban. Arra mutat rá, hogy a magyar nemzet esetében a vérségi hovatartozás, a közös tudat jelenti az alapvető szervezőerét. A középkorban ez az etnikai tartalom elpárolog és helyébe politikaival töltődik föl. Kialakul a natio hungarica: azok alkotják a nemzetet, akik politikai jogokkal rendelkeznek az országban. Ez nemcsak Magyarországon alakul így. A natio hungarica független az etnikai hovatartozástól. A 16. sz.-ban ezt a köz- és főnemesek, a főpapság és a szabad királyi városok alkotják. Ha akkor egy tesztet készítettek volna arról, hogy kinek mi az identitásának alapja, a többség valószínűleg aszerint határozta volna azt meg, hogy milyen jogállású. Tehát polgár, nemes, paraszt, kinek az alattvalója, akitől függ. Azután nyilván vallási hovatartozását határozta volna meg. Ezután a szűkebb pátria következne és csak a végén, hogy milyen etnikumúnak tartja magát, illetve milyen nyelven beszél. Tehát nem ez lenne a döntő.
Érdekes, az etnikai tartalom hogyan tör egyeduralomra a nemzet fogalmában a 19. sz. közepére. Ez a korszak azért érdekes, mert figyelve a városokkal kapcsolatos korabeli országos vitákat, nyomon követhetjük, hogyan alakul át a nemzetfogalom. Ebben az időszakban három felfogás tapasztalható a nemzettel kapcsolatosan. Ez a jelenség nem mindenki esetében van azonos szinkronicitásban. A rozsnyói születésű Magda Pál statisztikus szerint a nacionalizmus patriotizmus. „Gyomromból utálom az büszke nacionalizmust, mely darabokra szabdalja Magyar Országot…” – hirdette. Ha valaki azt mondja, tótul beszélek, ám részt veszek a magyar haza védelmében, ez azt jelenti hogy területhez, hazához tartozónak vallja magát. Ez a hungarus tudat. Ehhez érzelmileg viszonyul. Bél Mátyás – aki mai szóval élve –, vegyes házasságból született, saját magát a következőképpen határozta meg: lingua slavus (anyanyelv szláv), eruditione germanus (neveltetés német), natio hungarus. Ami egyenlő azzal, hogy a magyar királyság alattvalója. Ismerjük a mondást: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Ezt szokás volt a bornírt nemesi elmaradottságnak, a dölyfös rendi köldöknézésnek félremagyarázni. De nem erről van szó! A kérdéssel Tarnai Andor irodalomtörténész foglalkozott behatóan (tegyük hozzá, Szalatnai Rezső is írt erről a kérdésről), aki Szekfű Gyula téves adatokra alapozott hibás véleményét korrigálta. Ezt a szállóigét először 1516-ban jegyezték le. Bél Mátyás adta ennek 18. századi értelmezését: „Magyarország a legszebb Európa összes országai közül. Mivelhogy ezeket fekvésének szépségében, termékenységben is igencsak megelőzi. Ezért sem égen, sem földön, semmiféle ország mögött nem marad el. Ez hát az alapja a magyarok eme közmondásának: Magyarországon kívül nincs élet, ha mégis van élet, az nem olyan.”
A 18. sz.-ban nem magyar, hanem német és szlovák lutheránus értelmiségiek körében terjedt el ez a szállóige, mely az ő patriotizmusuk kifejezése lett. Ők a maguk részéről nem a kiváltságosok jogán, tehát rendi alapon akarnak a natio hungarica részei lenni, hanem területi hovatartozás miatt. Ez az óhaj nyilvánul meg a felvidéki németajkú városi polgárok esetében is. A kassai városi tanács a 18. században és a 19. elején mindenkit hungarusnak mond. De ez nem etnikai referencia.
A másik elem, hogy az ország politikai vitáiban a középkori natio hungarica értelmezését kell kibővíteni a nem kiváltságos elemekre is. Így telítődik ez a fogalom idővel etnikai meghatározással.
A nemesség a városokkal szemben éles kritikát fogalmazott meg. Magyarországon kevés város van. Ezek is kicsik, gyenge a gazdaságuk, oligarchikusak, nagy a korrupció, nem demokratikusan működnek. Az 1830-as évek elején bővül a vádak sora. A nemesi alsótábla követei 1832-ben azzal vádolják őket, hogy nacionalizmusuk csekély. Többségük német. Az 1840-es évek elejére már az olyan hátrányok, mint a városok csekély népessége, gazdaságuk gyengesége mellett, a fő probléma az, hogy nem magyarok, hanem német nyelvűek. A cél tehát – amennyire lehet -, erősíteni kell a magyar elemet.
Azután vita tárgya, hogy a városok hány szavazattal rendelkezzenek. A 18. sz.-ban alig van szavazás az országgyűlésben. A városok képviselőinek válaszolni kell. Azt mondják, igaz nem mindenki beszél magyarul, de a szívük magyar. Zólyom követe hangsúlyozza, a haza megvédésében a városok komoly szerepet játszottak. Tehát országos szinten, az országos politikában az etnikai nemzettudat jut domináns szerephez és megvizsgálhatjuk, hogy ez hogyan csapódik le a városok szintjén, amelyekben vegyes etnikumú lakosság él.
Eddig a népösszeírásig csak benyomások vannak. Henszlmann Imre egyik 1846-os írásában Kassáról szól. Az etnikai állapotoknak a hosszú szövegben csak néhány sort szentel. Itt is, mint sok más városban, a polgárság többsége német, a magyarokhoz a középnemesség szít, de azok kevesen vannak, az arisztokráciának bezárkózó szelleme elidegeníti őket. .A szerkesztőség – szokatlan módon – megjegyzést fűz hozzá. A városban sokan beszélnek magyarul. Kassa magyarosodása megindult. Két különböző szempont ütközik itt. Henszlmann lokális szempontoknak tulajdonít fontosságot. Az országos politikát figyelő szerkesztőség meg országos szempontokat vesz figyelembe.
Kassának 13 ezer fő lakosa volt 1851-ben, ebből 3000 fő nem honos, idegen. Az ő adataik nem maradtak meg. Csak a honos népességről alkothatunk így képet. Szerencse, az egyéni ívek Kassán megmaradtak. Másutt megsemmisítették őket tárolási okoknál fogva. Az egyéni bevallások tehát 10.000 főre terjednek ki.
Kassa honos lakosságának nemzetiségi összetétele
Ebből rögtön kiderül, intra muros (városfalakon belüli területen), tehát a Belvárosban többségében magyarok éltek, majd következtek a németek, zsidók és szlovákok. Ezzel szemben a külvárosokban a szlovák többség dominált. Ez nem az etnikai szegregációról ad hírt. Ez nem Chicago a századfordulón! Egyszerűen ott volt hely növekedésre. A város vonzáskörzetében szlovákok laktak, így ezek költöztek a külvárosokba. Vonzották őket a városi munkalehetőségek, de drágább ingatlanhoz jutni a városfalon belül nem volt esélyük. Tehát ebben a vonatkozásban a nemzeti hovatartozásnak nincs szerepe. Egyrészt, a nemzet fogalma nem teljesen egyértelmű, másrészt a városi társadalom tagozódása nem e törésvonalak mentén manifesztálódik. A nemzeti hovatartozás ugyan megjelenik, ám nem elsődlegesen dominál, hanem a kiváltságok. A fő határvonal az, hogy az illető rendelkezik-e a város polgárjogával, vagy sem. Ez még a büntetésekben is megkülönböztető jellegű. A város polgári jogaival rendelkező egyén enyhébb elbírálásban bízhatott. A külváros jogilag az 1848-as városi törvényekig nem volt azonos a falakon belüli területekkel. A külvárosi lakos a városi hierarchia alsó fokán állt. Ha a polgár nem polgár lányt vett feleségül, az lealacsonyítónak számított. Nemzetiségileg vagy vallásilag vegyes házasság a polgárok között valósult meg.
Nem tudjuk, hogy az adminisztráció hogyan kezelte azokat, akik angolnak, lengyelnek, görögnek, olasznak, franciának, vagy töröknek vallották magukat a népösszeírás alkalmából. Az ismeretlen kategória az önbevallás hiányosságainak számlájára írható, de az is lehet, a megkérdezett nem válaszolt, vagy nem tudott válaszolni. Elég sokan galíciainak vallották magukat. Ott korábban polgárháború dúlt. aminek etnikai aspektusa is volt. Így nem kevesen a földrajzi származásukat adják meg. Az egyéb kategóriában találkozunk vajdasági, erdélyi, triesti „nemzetiségűvel”. A német is összevont kategória. Mindenki aki németnek, österreichernek (osztráknak), bajornak, porosznak vagy stájerinek vallotta magát, azt ide sorolták. Pedig itt a regionális, tartományi kötődés manifesztálódik.
Az országos sajtó nyomon követte a népösszeírást. Azt hitték, egyszerű ügy lesz, de politikai vihart kavart és komoly nehézségeket okozott. Ez volt az első alkalom, hogy hivatalos közeg előtt kellett a családfőknek nemzetiséget vallani feleségük és gyermekeik nevében. Néha az összeíró biztos határozta meg a nemzetiséget, de egyéni stratégiákra is fény derülhet, ami nem lokális jelenség.
Az olmützi alkotmány hatályon kívül helyezéséig (1851) nemzeti egyenjogúságot hirdettek tartományi szinten, ami a helyi többségi nyelv érvényesülését jelentette volna az alsó közigazgatási szinten. A Habsburgok ígéretet tettek a nemzetiségeknek, amíg nem sikerült a szabadságharcot leverni. Azután ez az elképzelés eltűnt az osztrák politikából.
A nemzetiség megvallásának különböző stratégiái láthatók az egyéni ívek nyomán és az országos sajtó alapján. 1848/49-ben magyarnak lenni politikai meghatározás volt, de a natio hungarica is megnyilvánult még. Ha valaki németnek vallotta magát, könnyebben tudott állami karriert befutni. Ez már az egyéni stratégia megnyilvánulása. A vegyesházasságnak is voltak nemzetiségi vonatkozásai. A vegyes házasságok a vallásilag vegyesek elvét alkalmazták. A fiú apja nemzetiségét követte, a leánygyerek anyjáét. Egyik esetben világosan látszik, a családfő sakkozik. A magát csehnek valló asztalossegéd feleségét német-csehnek mondja, holott csak egy nemzetiséget lehetett a szabály szerint bemondani. Tehát ez a gyakorlatban nem valósult meg. Egyik fiát magyarnak, a másikat német-osztráknak, a két lány közül az egyiket németnek, a másikat osztráknak mondta be.
Milyen erős válaszvonalat jelent a nemzetiségi hovatartozás a 19. sz. közepén a kassai közösségben? A házasságok 10%-a vegyes nemzetiségű. A vegyesvallású házasságok aránya 11-12%. Mindkettő magas, habár kevés összehasonlító adattal rendelkezünk. A vallások és nemzetiség között volt tehát „átjárás”.
A következő fázis már a rendi hovatartozás eltűnését jelentette, ami az etnikai vonal megerősödésével járt. Ezért is tanulságos ez a felmérés, mert számos érdekes kérdést vet föl.
Az előadást követő vita során kiderült, sokan nem értették meg, az első rész miért foglalkozott a nemzetiség fogalmának változásával és meghatározásaival, az ezzel kapcsolatos egyéni stratégiákkal. Pedig éppen az eredmények mögött meghúzódó háttért tudta árnyaltan érzékeltetni.
Ezt a felmérést már akkor sikertelennek mondták. Az osztrák szakemberek szerint, a magyarok számát 5-6%-kal alulbecsülték. Ami szintén hátránya volt, hogy másfél évig tartott. 1869-ben viszont kivették az anyanyelv kérdését a kérdőívekből, a komoly viták miatt.
Mindebből következik – összegezte az előadó – objektív kritériumot nem lehet megfogalmazni a nemzetiség meghatározásánál, hiszen annak mindig lesznek szubjektív elemei. A népszámlálás mindig lélekvadászat! Minden népszámlálás adatát ezért fenntartásokkal kell fogadni, de a szegény ember vízzel főz. A történésznek nincs más lehetősége, csak az, hogy ezeket az adatokat elemezze, magyarázza, értelmezze. Ebből viszont az következik, hogy ezeket az adatsorokat sohasem szabad megfellebbezhetetlen abszolút számoknak tekinteni és messzemenő következtetéseket levonni belőlük.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
