Mostanában, miután megjelent szülőföldem, a Bodrogköz évszázadait versekbe foglaló, Kerek világ közepében című könyvem, s egyre gyakrabban hívnak a munkámmal kapcsolatban találkozókra, egyszóval mostanában sokszor jut eszembe Illyés Gyula Haza, a magasban című, 1938-ban született nagy verse.
Nagynak azért mondom, mert időben visszafelé és előre érvényesen fogalmazza meg az örök tételt: Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik. Azaz: a lélek és a kultúra által „áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál”, hiszen az irodalom, egy nemzet irodalmának évszázadai egyben e nemzet tudatának ércnél is maradandóbb letéteményese, na és persze a fenntartója is. „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskör teremtődik” – mondja Illyés Gyula e jeles versében, vagyis a szó hatalmát vallja, melynek erejétől a történelem során „dühöngő folyók kezesedtek, futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak”.
Nagy íróink és költőink műveinek tanúsága napnál fényesebben mutatja, hogy valóban létezik „haza a magasban”, egy olyan ronthatatlan haza, ahol összeérnek az utak: az öröm és a gyász; ahol összeérnek a folyók: a múlt és a jelen; ahol egymásba kapaszkodnak a sziklahasító hajszálgyökerek; ahol egymásra talál és egymás hasznára van a magyarság, ahogyan Szabó Lőrinc írja:
És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba építettem,
sorsa magába épített.
Ezért, illetve ezen túl minél többet és igazabbat kell tudnunk arról a népről, arról a nemzetről is, melyet – ahogyan Szabó Zoltán írja Szerelmes földrajz című művében – a Kárpátok barna vonala védőn és tartón átölel, s arról is, ami ezen belül van, e haza „földrajzi vallomásáról, a tájak pompás együtteséről, a levegőről, az életről, mellyel a föld mássá neveli a testet, a borról, mellyel a föld mássá formálja a kedélyt, mint más tájak fiaiét”.
Hiszen „az ember minden öncsonkító és korszerű balítélet ellenére is nemcsak a fajta fia, hanem a táj szülötte is; logikusnak tűnik tehát, hogy „valóságosabb és hitelesebb dolog a magunk éghajlatáról, a magyar látásmódot nevelő tájról, a magyar kedélyt kialakító földről és égről beszélni, mint a magyarokat saját nemzeti célok felé vezérlő magyarok Istenéről”.
Nos, ez a magyar látásmódot, magyar szellemet és lelket, a magyar „géniuszt” nevelő táj nem azonos, soha nem is volt azonos a politikai értelemben vett országgal, az ország állandóan változó politikai határaival. Hiszen az „ország” csupán hatalom és birtoklás, de a nemzet, a haza a magasban kultúra: szeretet, értelem és érzelem, közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. Ezért a népnek, a nemzetnek nem a változó és mulandó „politikai térkép” határolta országot kell megtöltenie kultúrával, hanem a „hegy- és vízrajzi térképet”, azt az ölelő karra emlékeztető hazát, a Kárpátoknak azt a karéját-medencéjét, melyet a kultúrateremtő és kultúraőrző magyar nép évszázadok óta benépesít, táj és ember kölcsönös egymás-nemesítését teremtve meg, elsősorban a nemzetmegtartó nyelv által, az által a halhatatlan közös alkotás által, amely emberekben él és tájakban, földben és égen, a maga szent szelleme szerint nevezve meg a hegyeket és a völgyeket, a madarakat és a növényeket, a falvakat és a városokat, a csillagokat és a folyókat, a múltat, a jelent és az eljövendőt, a világ legbölcsebb, legtestvéribb egyenlőségeként.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51224,52287,50556″}
