2014 végén, karácsony havában megjelenő, a Bodrogköz évszázadairól és gyermekkorom univerzumáról „regélő” könyvem egy belső, lelki és szellemi honfoglalás kívánt lenni: a megmaradásnak és megörökítésnek egy olyan szépirodalmi műve, melyben valóság és természetfeletti, történelem és csoda, mindennapok és képzelet játszik egybe úgy, ahogyan a múlt világában egymáson átáradtak, egybeszövődtek, s lettek mítosszá és életté: szépséggé, játékká, tiszta forrássá és költészetté.
A könyv a Kerek világ közepében címet kapta, jelezve, hogy az ember fiának a szülőföldje egy olyan mozdulatlan égbolt, olyan kagylóba zárt gyöngy, a szomjúság olyan Forrása és Oázisa, mely megfellebbezhetetlenül a világ közepén van a kezdetektől fogva, s ott is marad a világ vén órájáig.
E könyvemben gyerekkori alteregóm, Bókuska, a kicsi dzsinn, az álmaiban a szülőföldre hazaszálló fiúcska énekli meg a Bodrogköz évszázadait, a honfoglalás idejét, az ősi mesterségeket; lefesti a bodrogközi folyók, dombok, nádasok és lápok, a homokhátak és a tavak világát; megeleveníti gyermekkora kicsi madarainak énekét-életét, a néptáncokat, az ünnepeket, szokásokat, legendákat és hiedelmeket; a népi humort és a gyerekkor játékait, a szerelmeket és az örök álmokat; e táj népét, akinek „keble a századok során nyílt és emberszerető volt, mint az apostoloké”.
Nos, e Bókuska felnőtté visszavedlő alteregójaként az elmúlt napokban „próbaúton” jártam e könyvemmel, elindulva a Csallóközből a Bodrogközbe, a „magyar szigetről” a „magyar folyók közére”, a nyugvó tengerként sík Csallóközből a folyóhátak, homokbuckák, sőt hegynyi dombok tarkította Bodrogközbe. Társammal útba ejtettük a gólyák falvát, a Kanyapta völgyében megbúvó Buzitát, ahol többek között megcsodálhattuk a felújított, az embert ámulatba ejtő, lenyűgöző gőzmalmot is, majd Tinódi Lantos Sebestyén, Bethlen Gábor, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Márai Sándor Kassáján (a Kassai Polgári Klubban s a Márai Gimnáziumban) is szenteltünk néhány órát a könyvemnek; végül, a már II. András által városi rangra emelt királyhelmeci találkozó után szülőfalumban, a dombok tövében, a „kerek világ közepében” lélegző és álmait-jövőjét szövő Szentesen kötött ki a „hajónk”, ahol útitársammal, könyvem kiadójával – a temető és a nagyhírű borospincék meglátogatását követően – felkapaszkodtunk a „messzilátó hegyre”, a szentesi templomot egyetlen éjszaka alatt felépítő tündérek egykori játszóhelyéül szolgáló Lingóra. Lélekben és szóban itt foglaltuk egybe a „történelmi leckét”, mindazt, ami ilyen-olyan formában elhangzott Buzitán, Kassán, Királyhelmecen, majd Szentesen. Barátomnak megmutattam az időközben mennyekbe ment régi oskolám „hűlt heyét”, szomszédjában Árpád-kori templomunkkal, ahol a Perelj, Uram, perlőimmel és Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárokat tanultam hajdanán.
A „messzilátó szikláiról láthattuk a Kárpátok északkeleten kéklő gerinceit, nyugat felől a Tokaji-hegységet, melynek a tövében ringott nyelvünk bölcsője, Széphalom, s annak rétségein túl fekszik Borsi, ahol Zrínyi Ilona a nagyságos fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet szülte, és Sátoraljaújhely is, ahol „legelébb prédikáltatott a Luther tudománya az egész Hazában”. A Lingótól délre fekszik Gönc, ahol a gondolkodásunkat és nyelvünket évszázadokra meghatározó, bibliafordító Károlyi Gáspár paposkodott; erre fekszik Monok is, Kossuth Lajos szülőhelye, meg Szatmárcseke, itt Himnuszunk szerzője, Kölcsey Ferenc látta meg a napvilágot, s keletre – az Erősön át – a néhai Rákóczi-útja vezet a Lorántffyak Királyhelmece és Zrínyi Ilona Munkácsa felé.
Mindeme „kincses valóságok” is elhangzottak a keleti végeken zajló találkozásaink során, hangsúlyozva, hogy a gyermeket a felnevelő táj formálja, maga a felnövekvő ember pedig a tájat. Elmondtuk azt is, hogy a táj nem azonos a politikai értelemben vett országgal, az ország időleges, a nagy időben állandóan változó politikai határaival. Hiszen egy állam, egy ország csupán hatalom és birtoklás, de a nemzet kultúra: szeretet, értelem és érzelem, közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. A nemzetnek tehát ezt a „történelmi hazát” kell benépesítenie kultúrával, mindenekelőtt a nemzetmegtartó nyelv által, azzal a megölhetetlen közös alkotással, mely – a világon egyetlenként – nem felejt, ellenkezőleg – akárcsak a teremtő Lélekben – benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ezért mondhatja Jeanne Pierre, hogy a „Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.
A magyar írók szerencsére mindig tudták, hogy a nemzet a nyelvvel, az irodalommal kezdődik – hangzottak el találkozásaink során Márai Sándor szavai. Őseink – hangsúlyozza nagy írónk – nem hazát, hanem legelőt kerestek, s a költőknek, íróknak hála, a szó volt az, ami a legelőkből hazát, otthont, nemzetet teremtett. Íróink előtt világos volt, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igaz otthonunk van, a könyvekbe menekített magyar nyelv. Minden más minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv, a szavaink, ezek a csodaszarvas agancsáról szétszórt ékszerek, melyeket a kezdetekben nagyszakállú táltosaink foglaltak varázsigéikbe és énekeikbe, majd a Duna, a Tisza, a Bodrog vize mormolta, meg a Kárpátok erdei visszhangozták, szóval a búzát őrlő, mezőt szántó, házat építő ősi és modern, ezért bennünket ősivé és egyben modernné alakító nyelvünk megmaradt, mint a gyémánt. „És mindig újra kellett köszörülni, hogy szikrát vessen. Enélkül értelmetlen maradt volna minden a magyar számára, és ő is értelmetlen maradt volna a világ számára: a szellem nomádja, állatias csavargó”.
Kimondatlanul is ez a csoda, az általunk lakott, történelmi, emberi és lelki tájakat benépesítő, árva gyermekből királyfivá lett, szélkaszabolta, de folyton felemelkedni akaró nyelv kísért utunkon. Egyrészt Illyés Gyulával tudatosítva és továbbadva, hogy „férfias magyar nyelvünk nem az alkudozás, hanem az akarat nyelve; nem a parancsolók, de nem is a térdet hajtó szolgalelkűek beszéde, hanem az egyenlőség nyelve, amely a vezérnek nem mögéje áll, hanem mellé; másrészt szem előtt tartva Gárdonyi szavait, miszerint „egy nemzet bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51224,52287,53049″}
