1958.I.29.
Most több mint egy hétig jól voltam. Minden délelőtt dolgoztam az Ady-anyagon. Ezer jegyzetet kell osztályozni, és aztán elemezni a Holtak élén és az Utolsó hajók verseket. Ez a neheze, de tegnap este óta nem vagyok jól: le kellett állnom a munkával. Szívszúrások kínoztak és nagyon fájt a bal karom. L. Kiss Ibolya, az írónő, aki orvos, írja levelében: „a stenocardia kellemetlen érzéssel, félelemmel járhat, de szerintem sokkal jobb prognózisú, mint egy dekompenzált billentyűs hiba.” Ezek szerint nem véletlenül vannak a kellemetlen érzések és néha, bizony, a félelmeim. A múlt héten már olyan jól voltam, úgy örültem, s most ki tudja, mi kezdődik.
Mária, kedves, nézzen utána, hogy a magánál lévő gyógyszereim között van-e a serpasilon kívül aminocardol is? Ha igen, akkor azt kérném Zelmával elküldeni.
Ma Lilitől kaptam levelet. Féltem, hogy valami nyugtalanító lesz benne, de nem. Írja, hogy Karcsitól jött egy elragadtatott vélemény a Hidak és árkokról. Februárban Pozsonyba készül a feleségével, aztán Kassára. És nekem ez a bitang Karcsi eddig egy szót sem írt! Éppen egy hónapja küldtem el neki a könyvet.
Nagyon fáj a bal kezem. Olyan érzés, mintha reumás lenne. Bár az volna! Szívesebben elviselném, mint a szívből érkező állandó figyelmeztetéseket. Megint csak panaszkodtam. Ne haragudjon, de nagyon kellemetlen ez a szívbetegség. Minden mást elviseltem eddig könnyen, jó idegekkel, de ezt nem lehet, állandóan szorongok. Pihenje ki magát, Mária: kettőnk közül magának kell az erősebbnek, egészségesebbnek lennie!
1959.V.18.
Mária, Mária, édes, már második napja készülök írni, s már második napja fukarkodom: valahogy nem akarnám megfosztani magamat attól, ami bennem van, dédelgetni, ízlelgetni a csodát: magát, Mária! Milyen jó ez: szép és jó, öröm és boldogság. Igen, most találtam meg a szót: boldog vagyok! Ez van bennem, ezt érzem, ezt akarom megőrizni, de mégis ki kell mondanom. Boldog vagyok! Így, egyszerűen. Ezt érzem folyamatosan, és ez ad örömöt az én elszürkült életemnek. Milyen jó! Olyan könnyű vagyok! Ha a lábam engedné, kimennék a zöldbe, mert ezt csak a fák, bokrok, füvek és virágok láthatják: csak nekik szabad megmutatni, csak ők tükrözhetik vissza a boldogságomat: magát, Mária! Ennyi. Ennyit kellett elmondanom. Köszönöm, Mária! Ölelem, csókolom.
1959.V.25.
Mária, édes, olyan ez az egész, mintha most szólnánk először egymáshoz. Mintha csak most találkoztunk volna, mintha csak most látnánk egymást: most van szemünk, szánk, kezünk, fülünk, agyunk – és szívünk. Most érezzük és tudjuk egymást. Milyen jó ez!
De az már nem jó, hogy pénteken ismét belázasodtam, újra nátha, bágyadtság, rekedtség. Az orvos Prágában volt, de hazajövet azonnal felszaladt hozzám: persze, szobafogság, gyógyszerek. Félek, hogy a kassai útból semmi sem lesz. Szerdán újból megvizsgál, s akkor dönt. Itt nagyon hideg volt és van, süvölt a szél. Szinte egész nap fűtök. Ha maga nem utazna harmadikán, akkor nem izgulnék, de így, mi lesz, ha nem tudok addig bemenni? És akkor egy hónapig, vagy ki tudja meddig, ne láthassam? Tegnap reménykedve még vártam is, hiszen azt is mondta, hogy kijön vasárnap autóbusszal, mielőtt Karlsbádba indul. Szerdán újra írok, ha be tudok menni csütörtökön vagy pénteken.
Ölelem, csókolom, szeretem!
Ölellek, csókollak, szeretlek!
1959.V.28.
Az orvos nem tanácsolja, hogy menjek. Azt mondja, várjak még. Még megnéz pénteken is, de akkor csak hétfőn utazhatnék, és magának akkor lesz a legtöbb dolga. Legalább a vonathoz kikísérhetném, hogy láthassam búcsúzó, integető kezét. Ezért a pillanatért érdemes lenne bemennem, de magának másoktól is el kell búcsúznia, és én nem lehetek ott ilyenkor. De minduntalan visszavárom! És micsoda boldogság lesz magára gondolni, gondolatban magával lenni! Mégis csak szép az élet: köszönöm, Mária! (Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék ma.
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”55793,55553,55552,55462,55461″}
