Hetven éve írták alá a lakosságcsere-egyezményt az akkori Csehszlovákia és Magyarország között. Ennek kapcsán történészek is nyilatkoznak.
Alaphelyzetben dicséretes hozzáállás. Csakhogy… mintha lennének némi zavarok történészfejekben és – lelkekben is.
Azt állítják a történészek, hogy ők elvégezték az ezzel kapcsolatos házi feladatot. Csendben megjegyzem, hogy ezt én nem így érzem.
Az elmúlt 10 év néhány magyar-szlovák publikációját olvasva úgy gondolom, hogy néhány magyar történész túlságosan elébe ment a szlovák politika által motivált szlovák pozíciók elfogadásának. Egy részletesebb elemzésnél beszélünk majd konkrétumokról is, most talán csak annyit, hogy amikor egy beszélgetés alkalmából ezt szóvá tettem a Magyar Tudományos Akadémián, lélegzetelállító választ kaptam: ez egy EU-s projekt, mondták, s a szlovákok bekeményítettek. Azt mondták, ha nem a kompromisszumos szöveg lesz, akkor nem járulnak hozzá semmilyen szöveghez, s akkor elesünk a pénztől. Így tehát, a projektet megmentendő, a nevünket adtuk az enyhe csúsztatásokhoz – vallották be Budapesten.
Most is, a lakosságcsere kapcsán is: tényszerűen elmondják, hogy Csehszlovákia zsarolta ki az egyezményt: így volt. Elmondják azt is, hogy Magyarország végig igyekezett menteni a menthetőt, a legtöbb alkalommal (kivéve mondjuk a Csorba-tói egyezményt és más, hasonló botlásokat) úgy viselkedett, hogy a lehetőségek szerint védje a felvidéki magyarokat.
Így volt.
Azt is elmondják az igazságnak megfelelően, hogy a megtiport Magyarországon Csehszlovákia egyoldalú kampányt folytatott azért, hogy minél több ottani polgárt (az sem volt baj, ha nem tudtak szlovákul) telepítsen át Csehszlovákiába, mivel innen ugyanannyi magyart lehetett ennek alapján kitelepíteni. Nem elhanyagolandó szempont, hogy ezzel lefejezték az ottani szlovákságot.
Ez is megfelel a valóságnak, mint ahogy az is, hogy Magyarország mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza Csehszlovákiát abban, hogy minél több magyart telepítsen ki innen, a szülőföldjükről.
S most jön az érthetetlen hideg zuhany, a magyarázatra szoruló konklúzió. „Ez a történet akkor ér véget, ha Szlovákia és Magyarország kölcsönösen bocsánatot kér.”
Nem teljesen értem. A „kölcsönös” szóval van gondom.
Az, hogy Szlovákiának (akár Csehországgal együtt) bocsánatot kellene kérnie a történtek miatt, érthető és logikus kérés.
De miért kérjen – és kitől – bocsánatot Magyarország?
Csáky Pál, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”59678″}
