Végre a sok-sok mellébeszélés, csűrés-csavarás helyett az iskoláink helyzetképét megismerni akaró, a magyarság sorsáért aggódó felvidéki polgár egy kistükröt is kezébe vehet. Egyfajta felmérés eredménye ez, melyet Lendvay Tibor nyugalmazott pedagógus végzett el a Lévai járásban.
Az eredményeket egy alig harminc oldalnyi kis füzet formájában jelentette meg 2016-ban a budapesti Barnaföldi Gábor Archívum kiadásában, az SZMPSZ Lévai és Nagykürtösi Területi Választmánya támogatásával.
A szerző munkájában először egyfajta konkrét helyzetképet vázol fel a magyar nevelési-oktatási intézményekről: óvodákról, alapiskolákról és középiskolákról. Aztán megpróbálja elemezni a kialakult helyzetek okát is, felvázolva a népszámlálások eredményeit, érintve az asszimilációt, az alacsony népességszaporulatot, az elvándorlást.
Nagyon jól tette, hogy vizsgálódását az óvodákkal kezdte, mert ezek az utóbbi időben mintha elkerülték volna figyelmünket, és csak a kisiskolákkal, az alsó- és felsőtagozatokkal voltunk elfoglalva. Pedig a magvetés előbb kezdődik, ezek az intézmények még sérülékenyebbek, a támadások, vészhelyzetek ezeket sem kerülik el.
Foglalkozzunk hát most mi csupán ezekkel, nézzük az itteni óvodák helyzetét napjainkban. A Lévai járásban jelenleg 91 óvoda működik, közülük mindössze 17 a magyar nevelési nyelvű. Hét közös igazgatású óvodában szlovák és magyar csoportok is vannak, 3 óvoda magyar alapiskola mellett működik, 2 magyar óvoda pedig egyházi alapítású. A gyermekek száma, amely amúgy is alacsony, s nem felel meg a járás nemzetiségi összetételének, az 2012-es és a 2013-as évet összehasonlítva szinte a legtöbb helyen csökkent.
Sajnos, azt is el kell mondanunk, hogy sok helyen, ahol a magyarság még mindig nagyobb létszámban él, óvoda sincs. A vegyes lakosságú településeken pedig már szlovák a kicsi gyermekek nevelési nyelve. Bajkán például a 18 százaléknyi magyar csak szlovák óvodába járathatja gyermekét. De ilyen óvoda van csak Barsváradon is, ahol viszont majdnem fele-fele arányban élnek magyarok és szlovákok. Hasonló a helyzet Besén és Boriban is. Deménden, ahol a magyar lakosság számaránya még hivatalosan is mindig 27 százalék, már a 90-es években megszűnt a teljes szervezettségű magyar iskola, mára már magyar csoport sincs az óvodában, ahol 30 gyermek neveléséről gondoskodnak szlovákul. Egegen, ahol a lakosságnak majdnem a fele magyar (nem hivatalosan több is), szintén csak szlovák nevelési nyelvű óvoda működik. Ez a helyzet Endréden, Fegyverneken, Felsőpélen és Felsőszemeréden is, ahol nemrég még magyar alapiskola is volt, de a vegyes nevelési nyelvű óvodából is lassan szlovák lett.
A sort folytathatnánk Garamszentgyörggyel, Garamlökkel, az Ipolyság melletti Gyerkkel, a hajdani jó gazdafaluval, ahol még mindig több magyar él, mint szlovák, ám az óvodában már csak szlovákul nevelgetik az utódokat. És akkor még nem szóltunk a hajdan népes Hontfüzesgyarmatról, a Duba Gyula regényeiben is szereplő magyar gazdafaluról.
Nincs magyar óvodája Kálnának, Málasnak, Nemesoroszinak, Tompának, Töhölnek, Újbarsnak, Vámosladánynak sem. Az utóbbi helyről pedig egy időben gyakran felmagasztalóan írtak sajtónkban, és a kilencvenes években anyaországi támogatással még iskola is épült.
Azt szintén el kell mondanunk, hogy egyes helyeken már csak vegyes nevelési nyelvű óvodák működnek, ám van ahol óvoda sincs, mint például Ipolyfödémesen, Zalabán, Tesmagon, Pereszlényben stb.
Nos, ez a helyzet eme régióban, Az ok pedig az alacsony szaporulat, a népességfogyás, az elvándorlás, de sok helyen első helyen az asszimiláció áll. Persze, egy-egy kivétel is akad, ami viszont csak a szabályt erősíti, a szomorú helyzetképet árnyalja. Van hát min elgondolkodnunk! Amikor iskoláink állapotát elemezzük, talán innen kellene kiindulnunk. Talán van még remény is!
