Hírportálunkon szinte naponta olvashatunk a különféle nyelvi háborúkról, az édes anyanyelvünk ellen szerveződő nagypolitikai manőverekről, a kisstílű partizánakciókról, a magányosan, avagy néhány bakancsos által végrehajtott táblarongálásokról, a Facebook-oldalak köpködő-gyalázkodó irományairól. Magam is elmondtam már, hogy – bár a butaság, a tájékozatlanság, illetve az elvakultság ellen nehéz józan érvekkel harcolnunk – nem szabad szemet hunynunk a szélsőséges megnyilvánulások felett.
Újabban megint a kétnyelvű utcanévtáblák szúrtak szemet egyeseknek. Fáj nekik, hogy sokba kerül az ilyen az önkormányzatoknak, és fölösleges pénzkidobásnak tekintik ezt. Csak arról feledkeznek meg, hogy mi magyarok is adófizető állampolgárok vagyunk, a települések az általunk befizetett pénzekből is gazdálkodnak. Nyelvünkhöz kötődő jogainkat pedig a törvény is biztosítja.
Egyébként is jóval nagyobb összegeket fordítanak sok helyen a különféle népünnepélyekre, falunapi kavalkádokra és egyebekre. Ám lehet, az ellenszenv oka nem is ez; a dolgok egészen más forrásból fakadnak, valahonnan a lélek mélyének sötét bugyraiból, az elme zavarodott állapotából.
Valami okos módszerrel le kellene már nyugtatni a háborgókat; szépen megkérni őket, hogy viselkedjenek bölcsen, a józan emberhez méltóan. Ha pedig ennek ellenére szándékosan is tönkreteszik a köz vagyonát, felelősségre kell őket vonni.
Persze van, ahol a negatív példák nem ismétlik magukat, sőt elő sem fordul ilyesmi. Városunkban, Ipolyságon például már nem sokkal a bársonyos forradalom után kikerültek az ilyen táblák, és senkinek sem jutott eszébe a mai napig megrongálni azokat. Annak ellenére sem, hogy az utcák nagy részét jeles elődeinkről, magyar történelmi személyiségekről nevezték el.
Thuróczy János középkori krónikásról kapta például a nevét az egyik legnépesebb utca. Azért róla, mert hosszabb ideig az itteni premontrei monostorban tevékenykedett, mint jogi szakértő. De van utcája a volt egyházi kolostor prépostjának, Fegyverneki Ferencnek is. Az egyik szlovák iskola, az adóhivatal és az orvosi rendelők pedig a II. Rákóczi Ferencről elnevezett utcában találhatók. Továbbá van utcája a zeneszerző Siposs Antalnak, a borász Gyürky Antalnak, az alispán Pongrácz Lajosnak, akárcsak Móricz Zsigmondnak, Madách Imrének vagy Mikszáth Kálmánnak. Persze Janko Kráľ, Emil Boleslav Lukáč, Hviezdoslav és más szlovák személyiségek is kaptak utcát.
Sajnos, nemrégiben egy más jellegű megnyilvánulásról is olvashattunk hírportálunkon. S ez már nem a kívülről jött ilyen-olyan támadásokról szólt, hanem valami egészen másról. Arról többek közt, hogy nem élünk nyelvi jogainkkal. A Pro Civis polgári társulás egy felmérést készített, melynek eredménye egyenesen siralmas.
Azt vizsgálták, miként élnek választott szerveink: polgármestereink, önkormányzataink a Szlovák Köztársaság Alkotmánya 34. cikkelyének I. bekezdésével, amely például biztosítja a kétnyelvűséget, azaz az anyanyelven történő tájékoztatást. S ezt bizony a magunk által választott képviselőink nem teszik lehetővé. Az önkormányzatok honlapjainak jelentős része hiányos, a kétnyelvűséget illetőn. Nincsenek ott az alapvető dokumentumok magyar változatai, a jegyzőkönyvek, a határozatok, a kérvények, a rendeletek.
Sok olyan településünkön, ahol a magyarok jóval nagyobb számarányban élnek, mint a szlovákok, ahogy a jelentésben is olvashatjuk: „a kétnyelvűség és az anyanyelven történő tájékoztatás enyhén szólva nem tartozik a prioritások közé, és nem tisztelik a polgárok nyelvi jogait”. S hogy ez vajon miből fakad? Erre is megkapjuk a választ: az önbecsülés hiányából; a restségből, a tunyaságból és a sunyi félelemből.
Vagy talán maguk a polgárok sem igénylik már ezt. Akkor meg miről beszélünk, és miért csodálkozunk, ha egyes elvetemültek a másik oldalról minket támadnak? A tükörbe bizony olykor érdemes belenézni. S ha valamitől bepárásodott, elhomályosodott, jó azt megtörülni is!
