Pedagógiai pályafutásom során többször tapasztaltam, hogy minél jobban haladunk előre az időben, a tanár megbecsültsége, tekintélye annál inkább csökken, s kiszolgáltatottsága egyre siralmasabbá válik.
Ezt a kívülállók persze nem mindig látják így, s az is lehet, hogy magam is rosszul ítélem meg a helyzetet. Bárcsak így állnánk, és ne nekem lenne igazam! Persze, nem kétlem azt sem, hogy a pedagógusok közt is vannak jó néhányan, akik nem mindig szolgálnak rá a tekintélyre.
A gyakorlat, az élet azonban sajnos gyakran engem igazol. Nemrégiben a besztercebányai kórház egyik rendelőjében várakoztam mint nyugdíjas pedagógus, s pácienstársam, egy gyetvai szlovák kortárs úriember zúdított tüzet a tanárokra, amiért folyton sztrájkolgatnak, pedig, mint állította, már így is túl vannak fizetve a félnapos munkaidőért és a felháborítóan sok szabadságért. Megfizetik őket, mert állami alkalmazottak – hangoztatta –, nem úgy, mint azokat, akik magánvállalatoknál dolgoznak. Mondom neki, nem egészen így van ez, hiszen az oktatók-nevelők nem teszik le a lantot június 30-án, s nem is szeptember elején kezdik a munkát.
Aztán a további szünetekben is sok-sok órát töltenek az iskolában: továbbképzésekre, nyári egyetemekre járnak; értekezleteken, konferenciákon vesznek részt; terveket, programokat állítanak össze; versenyekre, vizsgákra készítenek fel diákokat stb. Ami pedig a sztrájkokat illeti: sztrájkolnak az egészségügyi nővérek, az orvosok, a taxisok, a vasutasok, a pilóták is.
No, de nem is erről akartam én szólni, hanem azokból a visszásságokból szeretnék most felvillantani valamit, melyek a pedagógusok háza táján belül történtek, történnek olykor még ma is. Például az iskolavezetők, az igazgatók részéről a beosztottak felé irányuló ilyen-olyan nyomásgyakorlásról, megfélemlítésről, önkényeskedésről. Amikor a másik fél nem hallgattatik meg, amikor a fent lévők nem törődnek a beosztottak gondjaival-bajaival, nem foglalkoznak problémáikkal, nincsenek tekintettel rájuk.
Ipolyszécsénykei iskola (Fotó: Csáky Károly archívumából)
Feleségem iskolájában, Ipolyszécsénykén történtek az alábbiak. Az igazgatón kívül (ő az iskolaépületben lakott) valamennyi pedagógus bejáró volt. A bejárás pedig nem kis gondot okozott a tantestület tagjainak, hisz a legtöbb autóbuszjárat nem érintette ezt a települést. A főúttól így több mint egy kilométert kellett a legtöbb járattól gyalogolniuk a tanároknak az iskoláig. Érthető hát, ha tanítás ( az óráik letanítása) után a tanárok, főleg a kisgyermekes anyukák igyekeztek a megfelelő közlekedéssel hazajutni, ha már egyéb programjuk, feladatuk nem volt. Ezeket pedig illett előre jelezni, ami sajnos legtöbbször nem így történt. Bármikor sor kerülhetett itt egy-egy nem várt röpgyűlésre, ami aztán órákig is eltarthatott. Ezek pedig legtöbbször propaganda és politikai jellegűek voltak: a februári győzelem, az októberi forradalom, május elseje és kilencedike, a nőnap, a falu felszabadulása megünneplésének hogyanjáról, a szikra- és pioníravatásról, a politikai vizsgákról, illetve azok forgatókönyvéről szóltak.
Egyik ilyen alkalommal, amikor néhányan a három órai autóbuszhoz gyalogoltak volna, az igazgató hirtelen megjelent az iskola emeleti erkélyén, s rájuk kiáltott: „Hová mennek, gyűlés lesz?!” Mikor visszaballagtak, feleségem nehezményezte, hogy erről nem volt szó, s most ő lenne a soron, hogy lakhelyünkön hazavigye a gyermekeket az óvodából. Az igazgató erre semmit sem szólt, ám amikor a gyűlést elkezdte, kijelentette, hogy a jegyzőkönyvet Csákyné írja. Mondta a feleségem, hogy legutóbb is ő írta, így nem rajta van a sor. Mivel nem állt kötélnek, az igazgató bojkottnak tekintette a dolgokat, az ülést berekesztette, s másnap felrohant az iskolaügyre, hogy kérje, helyezzék el az engedetlen pedagógust az iskoláról. Még szerencse, hogy a magyar iskolák részére kinevezett tanfelügyelő (akkor ilyen is volt), Sztranyovszky István feleségemet is meghallgatta, s megvédte őt. Ez pedig nagy dolog volt akkor.
A fentiekkel csupán azt akartam érzékeltetni, hogy nagyon sokszor az iskolavezetői önkény, a pozícióval való visszaélés, annak féltése, a tekintély mindenáron való erősítése is nagyon árt kollektíváinknak, intézményeinknek; idegesítő légkört idéz elő, melyben nem kellemes dolgozniuk a beosztottaknak.
