Fortuna, a szerencse ezerarcú istenasszonya fáradhatatlanul végigkíséri életútjukon védenceit, akik gyakran nem is sejtik, hogy éppen a kegyeiben részesültek, mert olykor a puszta túléléshez is szerencse kell. Minderről sokat tudnának mesélni a letűnt századokban élt komáromi polgárok is, akik már akkor is szerencsésnek mondhatták magukat, ha házukat nem döntötte romba földrengés, nem hamvasztotta el tűzvész, megkímélte az árvíz, a gyakori várostrom, vagy szeretteik túlélték az országon átsöprő valamelyik halálos nyavalyát.
A komáromi szerencse fogalma azonban nemzedékekkel azelőtt mégis valami máshoz fűződött, amikor még nem volt minden kockázat nélkül, hogy valaki száraz lábbal, időben és szerencsésen átjusson a Duna túlsó partjára.
A vizek szoros ölelésében leledző város lakosainak hajdanán sok gondot okozott a túlsó partra való átjutás, ami olykor veszélyekkel is járt, s így jobbnak látták, ha rábízzák magukat a révészekre, akiknek szerény, de állandó jövedelmet jelentett a két part közötti utasforgalom biztosítása.
Az első hajóhíd a komáromi vár és a Szent Péter palánk között az 1580-as években (Kép: a szerző archívuma)
A hidak korszaka csak később köszöntött be. Feljegyezték például, hogy az első komáromi hajóhidat Pálffy Miklós várkapitány rendeletére készítették 1589-ben, és a várat kötötte össze a túlsó parton lévő Szent Péter palánkkal, amely a mai Csillagerőd helyén terült el. Ez természetesen hadihíd volt, amelyet háború idején szétszereltek, vagy nagy veszély esetén egyszerűen felégettek.
A városi magisztrátus által építtetett hajóhídról a 18. századból van tudomásunk. Nemcsak a felépítése, amelynek a feladata ugyancsak a híres komáromi hajóácsokra, azaz a superokra hárult, hanem a fenntartása és állandó karbantartása is költséges volt. A város elöljárósága így 1741-ben elhatározta, hogy Pest-Buda és Pozsony mintájára kevésbé költséges repülőhidat építtet, amely nem volt más, mint egy nagyobb komp, amely a víz sodrását kihasználva juttatta át utasait a túlsó partra. Egy korabeli leírás szerint az átkelés mindössze hat percig tartott. Ezzel még nem is lett volna baj, de a visszaút már időigényesebb volt, s az egyébként elmés szerkezet később már nem tudta kielégíteni a megnövekedett forgalmat.
Már a 18. században is élénk forgalom zajlott a Dunán Komáromnál (Fotó: a szerző archívuma)
A városi tanácsban így ismét a hajóhíd mellett kardoskodók kerültek többségbe, s – amint arról a Tudományos Gyűjtemény is beszámolt – 1786-ban el is készült a hajóhíd. Ez természetesen városi tulajdonban volt, ám üzemeltetését meghatározott összegért kiadták bérlőnek. Az 1830-as években például id. Szinnyei József édesapja, Ferber Alajos volt a bérlője, aki talpraesett vállalkozóként egy kocsmabérleten kívül 1831-ben három híd, történetesen a Vág-Dunán és a Kis-Dunán lévő lábas fahíd és a nagy-dunai hajóhíd bérletére kötött szerződést a várossal. Ennek értelmében mindháromért évi 14 014 forintnyi összeget tartozott befizetni a város pénztárába. Ezt az összeget a hídon átkelőktől beszedett úgynevezett hídvámból teremtette elő a bérlő, s az ezen felül megmaradt pénzből fizette a révészeket, ami pedig megmaradt, az volt a haszna. Tél beköszönte és a Duna jegének beállta előtt az értékes hídszerkezetet, az úgynevezett glédákat és más hídelemeket szétszerelték és a biztonságos Kis-Dunára vontatták. Amikor pedig a Duna jege kellőképpen meghízott, a havat gondosan leseperték, felszórták szalmával, s a közlekedés ismét megindulhatott a két part között.
A komáromi szerencse fogalma már korábban, a repülőhíd idején megszületett, mert ugyancsak szerencse dolga volt, hogy akinek sietős volt az útja, éppen a parton találja a kompot. A hosszú és tétlenségre kárhoztató várakozás már akkor is igénybe vette az emberek tűrőképességét. Ilyen értelemben később a hajóhíddal is az volt a baj, hogy amikor a Dunán már megindult a gőzhajóforgalom, egy-egy glédát ki kellett iktatni a hídból, hogy a Pest-Buda, vagy Pozsony felé tartó hajó zavartalanul átkelhessen a keletkezett résen. S miután ez megtörtént, a glédát ismét a helyére kellett állítani, ami meglehetősen sok időt vett igénybe. Addig természetesen szünetelt a két part közötti gyalogos- és kocsiforgalom. Így akinek sürgős volt a dolga, kénytelen volt a révészek szolgáltatását igénybe venni, akik bizonyos felárért szíves-örömest eleget tettek óhajuknak.
Az 1892-ben átadott állandó vashíd, amelyet Erzsébet királynéról neveztek el (Kép: a szerző archívuma)
Annak érdekében, hogy minél rövidebb ideig szüneteljen a hajóhídon a forgalom, a monostori dombon felállított mozsárágyú dörrenése előre jelezte hajó érkezését, s így a révészlegények időben munkához láthattak. Akinek sikerült éppen olyan időpontot kiválasztania, hogy gond nélkül átjárható volt a híd, annak – egykori szójárás szerint – éppen komáromi szerencséje volt. A tizenkilencedik század második felében, amikor megindult a túlsó parton a vasúti forgalom Budapest és Bécs között, a vonatra igyekvők a szétszedett hajóhíd miatt gyakran lekésték a gyorsot.
Mindez a probléma 1892 szeptemberétől megszűnt, átadták ugyanis az állandó vashidat, amely a szigettel egyetemben Erzsébet királyné nevét viseli. Kezdetben még az új hídon való átkelésért is fizetniük kellett a komáromiaknak. Ma már természetesen ismeretlen fogalom az úgynevezett hídpénz vagy hídvám.
Szerencsénkre….
