Azt mondják „divat lett” díjakat osztani, s most már osztják is sokfelé. Meg merem kockáztatni, hogy legtöbbször a rosszmájúak, irigyek, haragosok jelentik ki leggyorsabban az elhamarkodott ítéletet sokszor olyanokkal szemben, akiket valójában nem is ismernek, de még a munkájukat sem kísérik figyelemmel. Díjat, elismerést adni, köszönetet mondani talán a legszebb dolog, ha nem is egy kategória a három így együtt.
A nagy díjakat (országos jellegűt, például köztársasági elnöki díjat) a díjakat odaítélők bizonyos kritériumok szerint, javaslatok alapján adják. Ezen talán nem is lenne mit elemezgetnünk. Bármikor, bárhol utánanéznénk, mindig hosszú évek munkája áll a díjazottak mögött, s akár tetszik egyeseknek, akár nem, de megérdemelt elismerések ezek. Így van ez a művészeti, tudományos díjakkal is.
Mindez annak apropóján jutott eszembe, hogy egy-egy díjazás alkalmával sziporkáznak a sokféle pozitív és negatív megjegyzések. A versenyeknél másképpen van olykor, s nehezebben elfogadhatók a döntések, értékelések. Ma a versengések világát éljük, már az óvodáskortól az aggkorig, melyeknek egyetlen célja van, eldönteni, hogy ki a jobb a másiknál. Már falvainkon is dúl a versenyszellem a kolbásztöltő versenytől kezdve a töklámpásfaragásig. S a gyermekeink már pici korukban megtanulják, hogy nekik jobbnak kell lenniük, mint másoknak, s ugyanakkor nem biztos, hogy szolidárisak lesznek a gyengébb képességű társaikkal. Felnőtteknél pedig odáig fajul egy-egy verseny, hogy lobbiznak, korrupcióznak a győzelemért.
Közben pedig nem is gondoljuk, hogy itt a fürdővízzel olykor kiöntjük a csecsemőt is. Mert szavalóversenyek sokéves értékelőbizottsági tagjaként szinte mindig megtapasztaltam (ha nem is mindenkinél) az értékelések utáni belső keserűséget, szomorúságot, volt, akinek egy életre elment a kedve a vers-, vagy prózamondástól, de még a színpadra állástól is.
Egykor még hittem én is, s néha ma is úgy gondolom, hogy a tehetséget leginkább verseny formájában lehet felfedezni, felszínre hozni, erősíteni. Mégis látom és tapasztalom, hogy az életünk minden zugába beleivódott a versengés, olyannyira, hogy az a leggyarlóbb emberi tulajdonságokat is előhozza az emberből, mint az irigység, a rosszmájúság, bosszú, és egyebek. Tehát nincs egészséges versenyszellem.
S itt térek vissza címadó gondolatomhoz: minden embernek szüksége van elismerésre, az önbecsüléshez elengedhetetlen dicséretre, s ehhez még díjak sem mindig kellenek. S mégis ezek hiányoznak leginkább mindennapjainkból. Családon belül és kívül, közösségek körében is alig hallani a hangos elismerést, köszönetet, dicséretet. S mindezek hiányában vagyunk lelkiekben szegényebbek, sóvárgóbbak, szomorúak, szeretethiányban szenvedők.
A közösségekért végzett önkéntes munkát van aki egy életen át folytatja, s legtöbbször nem éppen előnyös körülmények között. Ismerem, tudom és hiszem, hogy a magyarságunkért, megmaradásunkért, bárhol és bármilyen formában teszi a dolgát az ember, soha nem gondol arra, vajon elismerik-e, esetleg díjazzák-e munkáját. Viszont ma már én is megtapasztaltam, s velem együtt mindazok, akiknek valamilyen nyilvános elismerésben volt részük, hogy az első pillanatban felmerül, vajon miért is kaptam a kitüntetést, s még lelkiismeret-furdalással is jár. Végül pedig akár bevalljuk, akár nem, jólesik, hogy ebben a rideg világban valaki méltányolja a munkáját, eredményeit egy-egy megszállott embernek. Mintegy jóleső visszajelzés ez mindenki számára.
S végezetül, díjak és értékelések árán is, de ami a legszebb, legemberibb és legfontosabb lenne, hogy ne feledkezzünk meg elődeinkről, de kortársainkról sem. Azokról, akiktől átvettük a stafétabotot, ne szégyelljük kimondani nevüket és köszönettel, hálával gondolni rájuk, vagy megköszönni munkájukat.
