A maga nemében egyedülálló dokumentumfilm ősbemutatóját tartották december 7-én a komáromi RÉV-Magyar Kultúra házában. A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített „Muszkaföldön“ című filmet a Komáromi Szalon rendezvénysorozat részeként mutatták be a közönségnek. A szép számban megjelent érdeklődők tetszését elnyerte a film, melyet a vetítés végén megtapsoltak.
A témát – felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra – a szemtanúkra épülő történetírás módszerével készítették. A fiatalon hadifogságba került, főként gömöri, csallóközi, bodrogközi emberekkel készített egyéni elbeszélésekből készített dokumentumfilm célja feldolgozni, bemutatni a Gulagon raboskodók életét, illetve ébren tartani az emlékezetet.
A Fórum Intézet munkatársai 2016-ban olyan visszaemlékezőkkel készítettek filmfelvételeket, akik egészen fiatalon vettek részt a második világháborúban. A harminc órányi anyagból hetvenöt perces dokumentumfilm készült, melyben öt felvidéki, ma már idős embert ismerhetünk meg, akik megjárták a „Muszkaföldet“.
Sulzi József, László Béla és Hučko Károly a Magyar Honvédség katonájaként került szovjet kézre, míg Merva Arnold és Rácz Jenő azok közé a leventék közé tartozott, akiket a háború utolsó hónapjaiban a Német Birodalom területére hurcoltak el. Ők itt estek szovjet fogságba.
A történetüket mesélők húszas éveik elején jártak, amikor vonattal, marhavagonokba zsúfolva hurcolták el őket az esetenként több ezer kilométerre lévő táborokba. Az út során elhalálozott személyekről nincs adat, mert nem tartották nyilván a halottakat – derült ki beszámolóikból.
A fogságba esett katonákat, leventéket és civileket először kirabolták, minden még meglévő értéküket elvették (jegygyűrűk, használati tárgyak) majd rendszerint félrevezették, megtévesztették őket: gyakran elhangzott az ismert kifejezés, a „malenkij robot“ a foglyok megnyugtatására, hogy csak pár napos munkára viszik őket. A pár napos munkából azonban rendszerint hosszú évek lettek.
Az elbeszélők gyakran emlegették a „szkoro domov“ kifejezést, azaz, hamarosan hazakerültök – ezzel nyugtatták a fogságban élőket. Szintén visszatérő motívum volt a különböző történetekben, hogy az oroszok gyűlölettel viseltettek a magyarok iránt, háborús bűnösökként tekintve rájuk. Az embertelen munkatáborokban sokszor megvalósíthatatlan feladatok elé állították a magyar foglyokat: „amit leromboltatok, felépítitek“ hangzott a fenyegetés.
Bár mind az öten más-más hadifogolytáborokba kerültek, mégis egységes kép rajzolódik ki a tábori életről, mindennapokról. Az elbeszélésekből kiderül, hogy a nyomorúságos élelmezés (többnyire félig sült kenyér, híg levesek, jobb napokon kása, olajos hal), a kemény, olykor teljesíthetetlen munka (főként kőbányákban vagy fakitermelésben dolgoztatták őket), a gyógyszerhiány , a rossz szálláskörülmények, a legalapvetőbb higiénés feltételek hiánya, gyér és ritkán cserélt ruházat (háromhavonta kaptak például váltás alsóneműt) miatt sokan nem élték túl a szovjet munkatáborokat. A hiányos étkezés miatt legyengült foglyokat tizedelte a tífusz, de gyakoriak voltak a balesetek is; a foglyok egyharmada sohasem tért haza.
A „Muszkaföldön“ magán viseli a dokumentumfilm minden jellemzőjét, mégis sajátos látásmódja, megfogalmazása van. Az objektív látásmódot a filmben szereplő történészek hivatottak képviselni: megszólal az interjúkat készítő Kőrös Zoltán, Simon Attila, a Fórum Intézet vezetője és Stark Tamás, a Terror Háza Múzeum főmunkatársa is.
Az öt elbeszélő történetei az érzelmeinkre is hatnak, hiszen áldozatok beszélnek, emlékeznek. Megható pillanat a dokumentumfilm vége, annak ellenére, hogy nincs túlzott érzelmesség benne és mentes minden színpadiasságtól, modorosságtól. A film utolsó pillanata, amikor mind az öt túlélőnek ugyanazt a kérdést teszik fel: mit üzen az utókornak? Megrázó, mennyire egybehangzó válaszokat kapunk…
A film vetítése után Laczkó Sándor, a Fórum Intézet munkatársa – egyben a dokumentumfilm vágója – Kőrös Zoltán történésszel, a „Muszkaföldön“ c. könyv szerzőjével és Simon Attila történésszel beszélgetett a film keletkezésének körülményeiről.
Ennek a beszélgetésnek a során Simon Attila elmondta, a szovjet hadifogságban regisztrált magyar hadifoglyok száma elérte a 600 000 főt (ezek egyharmada civilként került fogságba). Konkrét adatok ugyan nincsenek, de Simon szerint ebből megközelítőleg 30 000 főre tehető a felvidéki magyarok száma.
Hangsúlyozta, hogy a felvidékiek helyzete a táborokban és a repatriálás során rendhagyó volt az anyaországi magyarokéhoz képest. Míg azokat hazavárták, a kormányuk minden megtett a visszatérésükért, addig a felvidéki magyarokat árulóknak, fasisztáknak tartották Csehszlovákiában. Ezért hazatérésük nehézkesebb volt, akár hosszú évekkel is elhúzódhatott a magyarországiakéhoz viszonyítva.
Hazatérésük után is rendőri felügyelet alatt tartották, gyakran megfenyegették, megfélemlítették őket. Családon belül sem mertek beszélni a szovjet táborokban átélt borzalmakról, s a csehszlovák „haza“ ellenségeiként tartották őket számon.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet honlapján http://muszkafoldon.foruminst.sk/# már külön-külön is elérhető Sulzi József, László Béla, Hučko Károly, Merva Arnold és Rácz Jenő története, a velük készített interjúk.
Szalai Erika felvételei a bemutatóról.
