Folytatjuk a gulág borzalmairól szóló emlékiratot, amelyet Németországban adtak ki, s Flórián László igyekszik Pásztor Géza sorait az eredeti szöveghű fordításában közreadni.
1944 ősze. A Dukla felől ágyúdörgés hallatszik. Nálunk, a Tátra alatt, a német kisebbség tagjai a gyorsan visszavonuló német hadseregtől utasítást kapnak a nyugat felé való evakuációra, de közben naponta halljuk, hogy a vonatszerelvényeiket bombázzák. Mi, akiknek nincs okunk a menekülésre és nem hiszünk a különféle rádióállomások által sugárzott híreknek, hogy az oroszok a front átvonulása után a fiatal és egészséges embereket Oroszországba hurcolják kényszermunkára, tanácskozunk és megvitatjuk, mit kéne csinálni. Elsődleges célunk megmenteni az újonnan felépített gyárat a felrobbantástól, hiszen tudjuk, hogy a Sprengkommando hol helyezte el a 41 aknát. Vannak köztünk, akik az utászoknál szolgáltak, s éjjel sikerült nekik az aknákat hatástalanítani. Azt akarják, hogy a front átvonulása után ideiglenesen vezessem a gyárat. Már tudják valahogy, ki fogja vezetni a helyi nemzeti bizottságokat (MNV) és a kommunista pártot, bár mi erről semmit sem tudunk.
Eltűnnek az utolsó németek – nem sikerült felrobbantaniuk a gyárat –, s megjelennek az első orosz katonák – a félelmetes Malinovszkij-féle hadsereg előőrse. Ezt szabadon eresztett rabok képezik, akiknek – sebesülésük esetén – büntetlenséget ígértek a „vér mindent lemos” jelszó alapján. S már kezdődik is az őrjöngés, a hajsza asszonyaink után, a lakások kirablása, az alkohol keresése. Szörnyű egy éjszaka! De reggelre nyugalom lesz, más egységek érkeznek, megjelennek a tisztek, lassan kimerészkedünk az utcákra.
Futok a gyárba, ahol az első munkásokkal is találkozom, s kezdem szervezni a munkálatokat a sérült hadianyag megjavítására. Belép egy orosz főhadnagy, bemutatkozik mint a gyár parancsnoka, s mögötte már ott vannak a Svoboda-hadsereg első alakulatai. De ennek tisztjei – kárpátaljai zsidók, akik a magyarok bejövetele után (1939) a Kárpátokon át az oroszokhoz menekültek – azt mesélik, hogy őket az oroszok azonnal elfogták, elhurcolták, s hosszú évekig dolgoztak fegyencként az északi erdőkben. Csak az a rendelet szabadította ki őket, mely szerint Csehszlovákia állampolgáraiként önként jelentkezhetnek a Svoboda-hadseregbe; így élték túl Dukla poklát, ahol az első sorokban harcoltak, s most itt vannak. De azt mondták nekem, nincs az az erő, amely arra kényszerítené őket, hogy az oroszok által elfoglalt területre visszatérjenek. Megerősítették, hogy a felszabadított területekre lépésük után a később megjelent NKVD-egységek fiatal férfiakat, de nőket is elhurcoltak, s a hátországba vitték őket. Libabőrös lettem – tehát a civil lakosság erőszakos elhurcolásáról terjesztett hírek igazak! De mit tegyünk? Hogyan kerüljük ezt el? Nincs menekvés: mindnyájan csapdába kerültünk!
A falvakban és városokban gyorsan megalakították a helyi nemzeti bizottságokat, a járási nemzeti bizottságokat és a Szlovák Kommunista Pártot, ezeket többnyire önjelöltek vezetik. Egy napon utasítást kaptunk a gyárba, hogy minden 18 és 50 közötti férfi (természetesen egészséges és munkaképes) jelentkezzen egy megadott poprádi címen. Velem együtt 44 férfi indult oda. A cím az NKVD parancsnokságának székhelye volt. Még a gyárban figyelmeztetett az orosz főhadnagy, hogy ne menjek oda, hiszen én vagyok a gyár ideiglenes üzemvezetője. De én kötelességemnek tartottam, hogy velük menjek, s esetleg kikérjem őket a saját gyárukban való munkára, hiszen tulajdonképpen nekik végeztük a javításokat. S így pecsételődött meg a sorsom a következő négy és fél évre.
Egyetlen szobába zártak minket, úgy voltunk összepréselve, mint a heringek, nem tudtunk mozdulni, s nem volt levegőnk. Egyenként raboltak ki mindenünkből, enni nem adtak, s szükségre is csak 12 óránként egyszer mehettünk. A szomszédok, akik ismertek, gyorsan hírt adtak Mateócra (Poprád településrésze – szerk. megj.), családjaink így tudták meg, hová tűntünk. Feltehetőleg naponta új „foglyok” érkeztek Poprádra, mert két nap után, mikor kikergettek az utcára, már néhány százan voltunk. Gyalog hajtottak minket őrkutyák és gépfegyveres katonák közt egész Lőcsére, ahol a néhai megyei bíróság celláiba zártak. Itt egy egész hónapig tartottak fogva. A cellában 40 ember részére egyetlen vödör szolgált a kis és nagy szükségre, ez hamar túlfolyt, kibírhatatlan bűz volt, s állandóan szűkült a hely, ahol fekhettünk.
Feleségeink és Lőcse város irgalmas polgárai el-eljöttek a bíróság épülete elé, s termoszokban adtak át a katonáknak ételt-italt számunkra, amit megosztottunk azokkal, akiknek senki nem hozott semmit, mert a katonáktól hosszú napokig nem kaptunk semmit. A vízhiány csakhamar veseproblémákat okozott, de az egyetlen orvosunknak sem volt lehetősége segíteni, s az oroszok mindenkit, aki a fájdalomtól vonaglott, szimulánsként összevertek. Az oroszok gyorsan észrevették, hogy a termoszok alján rövid híreket csempésztek be nekünk, így összetörték az összes termoszt, tulajdonosaikat megverték, így étkeztetésünk véget ért. Ezentúl egy esetleges darab kenyér s egy kancsó víz volt minden.
Egyszer az ablakon át megláttam a feleségemet, és sikerült elmondania, hogy a gyár munkásai elvitték Kassára, hogy az ideiglenes csehszlovák kormánytól, amely ugyanott székelt, ahol az NKVD, kikérjen a gyár számára. Beneš irodájától írásos utasítást kapott szabadon engedésemre, ezt az NKVD is aláírta és lepecsételte, át kellett adnia a börtönben. De itt az utasítást szörnyű nevetés közben összetépték, s csak annyit mondtak neki, hogy azt a pár évet majd ledolgozom Oroszországban, s vagy visszatérek, vagy megdöglöm. Akkor azt hittem, megértettem, mi vár ránk. De a többévi tapasztalat aztán mindezt túlszárnyalta.
(Jövő héten folytatjuk a transzporttal…)
