Sosem értettem egyet azokkal, akik az oktatásügy szervezésében egyértelműen a nagy(létszámú) iskolák mellett érveltek.
Nyugdíjas korhoz közel már van az embernek annyi tapasztalata, hogy erős kétségei vannak az egyértelműen jó, vagy rossz minősítésekkel kapcsolatban, mert nyitott szemmel járó ember látott már néhány dolgot, ami az általánosan rossznak minősített dolgokban volt elrejtve, de az alaposabb megfigyelés arra a véleményre juttatta, hogy az a bizonyos részlet egyértelműen jónak, minimum megszívlelendőnek minősíthető.
Meggyőződésem szerint így van ez a nagy iskolákkal és a kis iskolákkal is. Például a nagy iskolákban a nagy létszám miatt lesznek olyanok, akik egymás számára az „együtt” töltött több-kevesebb év után is ismeretlenek maradnak, míg a kis iskolákban az ilyesmi szinte kizárt. Persze, az ismertségben illetve annak mértékében itt is lesznek különbségek, de, ha pl. elhangzik egy név, akkor mindenkiben felmerül egy kép, vagy egy emlék a nevezettel kapcsolatban, tehát senki sem lesz teljesen ismeretlen senki számára az adott közösségben.
Viszont azt is el kell ismerni, hogy a nagyobb létszámban valószínűbb a hasonló szintű adottságokkal „felvértezett” tanulók előfordulása, ezért sokszínűbb és könnyebb a különféle szakkörökben és tehetségápoló csoportokban való tevékenység kialakítása és fenntartása. Az előnyös, illetve hátrányos oldalakat lehetne sorolni, de talán nem ez az az út, amit érdemes végigjárni. Azt kellene mérlegelni, hogy mi az iskolák és különösen az alapiskolák küldetése és ebben a küldetésben illetve annak kivitelezésében milyen szerepe van a létszámnak. Ha így közelítjük meg a kérdést, akkor tetszik vagy sem, ki kell mondani, hogy a létszám egy olyan oldala a fő célok végrehajtásának, ami jellemzően kétféle lehet: kedvező, vagy kedvezőtlen. Ám a tanulnivalók egyik csoportjában kifejezetten a kis létszámok a kedvezőek, míg vannak olyan tevékenységek, amelyeknek bizonyos legkisebb létszám alatt neki sem lehet állni, vagy annyira komplikálttá teszi azt a tevékenységet az alacsony létszám, hogy szinte értelmét veszti nekifogni.
Ha mindezt tudatosítjuk, akkor csak sírni lehet, ha az ember azt hallja, hogy egy-egy iskola létét/jövőjét valakik csak és kizárólag a létszám alapján akarják meghatározni. Természetesen a kufár pénzvilág mindent a lyukas garasok fényáteresztő tükrében lát, és könnyen képzeli azt, hogy az iskola fenntartása egyedül és kizárólag ahhoz köthető, hogy mennyi az egy főre jutó költség, illetve a fő cél az, hogy minél többet megtakarítsunk. Az ilyen csökkent szellemi képességűeknek talán elég elmesélni egy olyan sztorit, amiből kiderül, hogy számtalan példa sorolható fel annak alátámasztására, hogy az olcsó is lehet végeredményben méregdrága, illetve megfordítva, kiderülhet a kivételesen drága cuccról is, hogy végeredményben mégis az volt talán az adott helyzetben a legolcsóbb. A statisztikáról meg annak mocskos lehetőségeiről jobb nem beszélni, mert az ilyen oktatásügyi „felmérésekről” nekem általában az utcasarkon üzleteket kötő nénik erkölcsi szintje jut eszembe.
Tehát mindent mérlegelve nyugodtan kijelenthetjük, hogy a műveltség egy olyan terület, ahol az állam alapvetően csak mulaszthat, ezért kár megtűrni ezen a területen bármilyen korlátozást és aki itt akar spórolni, azt jobb minél előbb elküldeni valahová a túlméretezett kincsek birodalmába (pl. emberi beképzeltség, korlátoltság, röviden butaság birodalmába) hogy ott gyakorolhassa a spórolás áldásos tevékenységét, mielőtt komolyabb károkat okozhatna valamely műveltségi területen.
