Kovács Balázs posztja alatt lettem figyelmes arra a kapitális böszmeségre, amit a Híd államtitkár Rigója követett el augusztus 29-én, a szlovák nemzeti felkelés évfordulója alkalmából.
Arról a szlovák nemzeti felkelésről beszélünk, amely 1944. augusztus 29-től október 27-éig zajlott besztercebányai központtal. Szovjet segítséggel „szabad” partizáncsapatok fellázadtak az akkori Tiso-féle fasiszta szlovák bábállam ellen, és megpróbálták azt megpuccsolni. A felkelést a szlovákok német segítséggel ugyan, de leverték, és véresen megtorolták.
A mai értelemben vett Felvidék, pontosabban Dél-Szlovákia, akkoriban az első bécsi döntés értelmében –1938. november 2-tól – Magyarországhoz tartozott, így a felkelés ezt a területet gyakorlatilag nem is érintette, hiszen más ország része volt.
Ehhez képest a Híd kulturális államtitkára úgy gondolta, hogy Dunaszerdahelyen (értik??? Dunaszerdahelyen!) meg kell emlékezni, vagy ünnepelni az egyébként állami munkaszüneti napot. Ha ez önmagában nem lenne elég, ez még mindig semmi. A magyar politikus (vagy minek is nevezzük – hiszen állítólag nem is párttag, és eddig nem is lehetett tudni, hogy egyáltalán létezik ilyen figura) a facebookra kitett videója szerint a beszédét CSAK SZLOVÁKUL mondta el.
Amikor ezt megláttam, egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Eleve kiveri a biztosítékot minden jóérzésű magyar emberben, hogy egy felvidéki magyar politikus egyáltalán ráugrik erre a témára, akkor is, ha megyei választások közelednek, és képtelen csillapítani szereplési vágyát. Na, de hogy ezt csak szlovákul tegye, az azért túlmegy egy bizonyos határon. Maga a beszéd tartalma egyébként teljesen általános kliségyűjtemény volt az antifasizmusról, amit épp ügyeletes témázásként Kotlebával való riogatással kapcsolt össze.
De nézzük meg a felkelést magyar szempontból
Igaz, hogy a félkatonai atrocitásba több külföldi kommunista is bekapcsolódott, köztük magyarok is a Petőfi-brigád révén, de messzemenően nem nemzetiség miatt, sokkal inkább kommunista elvektől vezérelve. Ugyanúgy voltak köztük oroszok, lengyelek, szerbek, de talán még németek is. A szervezetlenség és az akkor uralkodó világháborús káosz miatt pontos adatokkal borzasztó nehéz szolgálni, de amit később a kommunista propaganda terjesztett, azt jó sokkal el kell osztanunk és fenntartásokkal kezelni.
(Fotó: Mészáros András)
Mindenesetre a háború után alig lehetett olyan embert találni Szlovákiában (mely immár ismét Csehszlovákia lett), aki ne lett volna partizán – saját bevallása szerint. Ugyanis 1945 után pontosan ez a gárda került hatalomra. Azt pedig ugyebár senkinek sem kell ecsetelni, hogy mi várt a nagyszüleinkre a világháború amúgy is borzalmakkal teli végnapjaiban. Akkor naivan azt hitték, hogy ennél rosszabb már nem következhet. Tévedtek. Ekkor jött csak a java, az 1945-48 közötti magyar kálvária: kitoloncolás, vagyonelkobzás, az állampolgárság és emberi méltóság megvonása, kényszermunka, lakosságcsere, fűtetlen marhavagonok, családok szétszaggatása, tízezrek életének tönkretétele és végül a reszlovakizáció. Ezeket az emberellenes borzalmakat azok a 1944-es „hősök” vezényelték le, akiket most koszorúznak.
A felkelés legfőbb politikai, törvényhozó és végrehajtó szerve a Szlovák Nemzeti Tanács volt, mely 1944. szeptember 1-től tevékenykedett Besztercebányán. Miután hatalmát egész Szlovákiára vonatkozóan deklarálta (beleértve az akkor Magyarországhoz tartozó mai Dél-Szlovákiát is), nem kellett sokat várni, hogy a (szlovákiai) magyarokkal kapcsolatban „betájolja magát”. Az SZNT szeptember 6-i rendelete megszüntette a magyar nyelvű középiskolákat. További rendeletei pedig a magyar lakosság – kollektív bűnösségnek megfelelő – általános vagyonelkobzásáról szóltak. Kiáltványban rögzítették, hogy a vagyonelkobzás mellett a kitoloncolásnak is hívei. Mindezek végül a 13 Beneš-dekrétumban teljesedtek ki igazán.
Közel száz esztendő bizony sok idő, a békés együttélés miatt sok minden felett szemet vagyunk kénytelenek hunyni. De a felsoroltak fényében egy jóérzésű magyar ember számára a szlovák nemzeti felkelés egyszerűen vállalhatatlan, ha nem is harsog ellene napi szinten. Már túl vagyunk ugyanis azon, hogy a sérelmeket mindig bizonygassuk, ennyi idő ugyanis elég volt arra, hogy megértsük: a szlovákokat nem érdeklik ezek az általuk okozott sebek, mert akkor be kellene azokat vallaniuk.
Azt viszont azért senki se akarja, hogy mindehhez jó képet vágjunk és még tapsoljunk is. Egy magyar politikusféleség meg különösen ne! A sajátjai megalázására épülő kampányfogás egyszerűen több mint gyomorforgató. Szégyelljék magukat!
