Azzal, hogy kiírták Katalóniában a függetlenségi népszavazást (október 1.), ismét felszínre kerültek a pro és kontra érvek Spanyolországban, Katalóniában és persze szerte a világban. A helyzet átláthatósága és párhuzamai miatt tájainkon is megosztja az emberek véleményét. A katalán elszakadás ugyanis a külhoni területeink autonómiaharcaként és ugyebár, Spanyolország Trianonjaként is értelmezhető.
Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi számunkra máig be nem gyógyult seb. Mintegy száz esztendővel ezelőtt viszont merőben más volt a helyzet. A világháború esztelen adok-kapok-jaira a Párizs környéki béke(diktátumok) esztelenségei szolgáltak válaszul, ami után általánosan az ilyen jellegű kérdések szőnyeg alá söprése vált kánonná Európában, és fagyasztotta be a status quot, hátha a problémák majd maguktól megoldódnak. Ennek (is) köszönhetően ma az európai kontinensen mintegy 50 millióan élnek kisebbségben, javarészt nemzetállami álmokat dédelgető formációkban, így 50 millió emberre nehezedik nap mint nap asszimilációs nyomás.
Véleményem szerint viszont téves szemlélet a mai helyzetet a közel száz évvel ezelőttivel egy lapon említeni, mert három emberöltő alatt bizony sok víz lefolyt a Dunán, és nekünk a mostani helyzethez kell viszonyítanunk. A helyzet pedig jelenleg az, hogy a kisebbségi érdekérvényesítési, horribile dictu autonómiatörekvések sem túl hatékonyak, nemhogy a függetlenedési küzdelmek. Skócia pár éve ugyan nagyon közel került az önállósuláshoz, de végül a skótok – egy hajszállal – a maradás mellett döntöttek. Azóta volt egy brexit, amit a skótok nem támogattak, így könnyen előfordulhat, hogy most merőben más eredmény születne. Egyes hírek szerint újfent foglalkoznak a népszavazás kiírásának gondolatával. A minap pedig az iraki kurdok 90 százaléka tette le a voksát amellett, hogy ideje saját lábukra állniuk, és Kurdisztán régió és körülötte a kurdok által lakott térségek független állammá váljanak.
Na mármost, az egy dolog, hogy a skót és a katalán törekvések sokunk számára szimpatikus mozgolódások, hiszen a kisebbségi lét nehézségeivel naponta szembesülünk mi is, viszont nem árt belegondolni abba az egyszerű ok-okozati összefüggésbe, hogy ha az autonómia gondolatisága akár a szlovák, akár a román nép szemében mennyire elutasított. Tekintettel arra, hogy az autonómiát az elszakadás első lépéseként értelmezik, s akkor egy esetleges katalán függetlenedés ezt a félelmüket pontosan igazolná. Így annak ellenére, hogy bár precedenssé válhat, a többi kezdeményezésnek éppen hogy gátlója lenne, hiszen a többségi nemzetek döntéshozóiból minden ilyesmit csírájában való elfojtásra ösztönözheti.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) alapokmánya 1. részének első cikkelye ugyanakkor világosan fogalmaz a témában: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.” Ugyanezen okmány második részének második cikkelyében pedig az ENSZ-tagok kötelezettségeit is rögzíti:
- Az Egyezségokmányban részes valamennyi állam kötelezi magát, hogy tiszteletben tartja és biztosítja a területén tartózkodó és joghatósága alá tartozó minden személy számára az Egyezségokmányban elismert jogokat, minden megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési, vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
- Az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra, hogy alkotmányos eljárásukkal és az Egyezségokmány rendelkezéseivel összhangban gondoskodnak olyan törvényhozási vagy egyéb intézkedések meghozataláról, amelyek az Egyezségokmányban elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek, amennyiben ilyenek még nem volnának hatályban.
A joggyakorlat mégis azt mutatja, hogy ezeket a passzusokat szinte senki nem veszi figyelembe és nem respektálja. Pedig a 21. században, a demokrácia netovábbjában elvárható lenne talán az egyik legfontosabb nemzetközi világszervezet alapokmányának komolyan vétele, mert enélkül az egész ENSZ értelmét veszti…
A népszavazásról úgy tartják, hogy az a demokrácia etalonja, mivel a nép ezáltal közvetlenül gyakorolhatja a hatalmat. Ettől való megfosztása kimondottan antidemokratikusnak, sőt autoriternek tekinthető, ahogy Trianon esetében sem gondolhatunk más egyébre. Az akkor kialakult és azóta is fennálló nemzetiségi nézetkülönbségeket és területi igényeket könnyűszerrel meg lehetett volna oldani egy népszavazás kiírásával, ahogy ezt meg is tették Sopronban és környékén. Meggyőződésem, hogy amennyiben ez megvalósult volna, ma merőben más térképet látnánk Európára tekintve, és merőben más viták alkotnák a közbeszédet.
(Fotó: facebook.com)
A szlovák nemzeti mozgalom és egyéb más nemzetiségi mozgalmak ténykedése a Monarchiában rámutatott, hogy ezeknek igenis volt alapjuk és volt igény részükről a függetlenségre, amit bár nem szeretünk hallani, de tudatosítanunk kell és nyitott gondolkodásúként el kell tudnunk fogadni. Amennyiben viszont ezt elfogadjuk, akkor másoknak is el kell fogadniuk azt is, hogy ennek a joga ma is respektálandó, akkor is, ha fordult éppen a kocka, és a jövőben akár tovább is fordulhat még…
Úgy gondolom, kijelenthetjük, hogy a katalán függetlenedési kérdés egyáltalán nem olyan egyszerű és egyértelmű, amelyben magától értetődően lehetne állást foglalnunk Közép-Európában, kisebbségi létbe szorulva. Így érdemes óvatosan megközelíteni a témát, hiszen a túlzott lelkesedés könnyen ügyeink gátlójává is adaptálódhat, ugyanakkor hogy várnánk el, hogy ezekben támogatókra, partnerekre leljünk, amennyiben egy hasonló kezdeményezés mellé nem merünk odaállni?
Persze, mielőtt különösebben beleélnénk magunkat, nem árt tudatosítani, hogy a legcsekélyebb mértékben sincs ráhatásunk a folyamatokra, szóval mindenki nyugodtan azt gondolhat és annak szurkolhat, örülhet, aminek csak akar. Azért ez is demokratikus.
