Hetvenöt esztendővel ezelőtt az egri 20. könnyű hadosztály jobbszárnyán, a losonci 23. gyalogezred losonci 23/I., balassagyarmati 23/II. és salgótarjáni 53/III. zászlóaljai Sztorozsevojétól délre voltak a német 168. gyaloghadosztály korábbi védőállásaiban.
1943. január 12-én, miután a szovjet csapatok Urivnál áttörtek, a szovjet 25. gárda lövészhadosztály zászlóaljai az 53/III. és a 23/II. zászlóaljak állásai ellen fordultak, de a losonci ezred bakái kitartottak állásaikban és a gyöngyösi 20. fogatolt könnyű tábori tüzérezred hatékony tűztámogatásának köszönhetően a támadók rohamai rendre összeomlottak. Ennek eredményeként az egri seregtest az urivi áttörés első napján szilárdan kitartott Sztorozsevojénál, dacára a farkasordító hidegnek.
A balassagyarmati 23/II. és a salgótarjáni 53/III. zászlóaljak védőállásai Sztorozsevojétól délre, Sztorozsevoje és Novo Uszpenka között húzódtak, míg a losonci 23/I. zászlóalj Sztorozsevoje déli részén, az ún. Vakbélháton volt tartalékban. Január 11-én esett a hó, másnap ragyogó, tiszta, de hideg idő volt. Másnap reggel 8 óra körül a szovjet tüzérség lőni kezdte a 23. gyalogezred mögötti magaslatot, az ún. Vakbélhátat, ahol tüzérségi figyelő települt, s itt tartózkodott a hadosztálytartalék is. Délelőtt fél tízkor az ellenség tüzérségi és aknavető tüzét a losonciak védőállásaira helyezte, majd 9 óra 55 perctől katyusákkal lőtték azokat. Tíz órakor egy század szovjet katona két harckocsi támogatásával megindult a 23/5. és a 23/6. puskásszázadok állásai felé, amelyet a második hullámban két zászlóalj és több harckocsi követett.
Nem sokkal háromnegyed tizenegy előtt három harckocsi érte el a magyar vonalak előtti drótakadályokat, de a balassagyarmatiak mindhárom harckocsit kilőtték. Ezen támadás végül a saját tüzérség támogatása révén összeomlott, s a szovjetek sok halottat hátrahagyva visszavonultak. Erről Varga Pál tartalékos szakaszvezető, a 23/6. puskásszázad egyik géppuskás rajának parancsnoka a következőkben emlékezett vissza: „(…) 9 és 10 óra között erős tüzérségi és aknavető tüzet kaptunk, ami 20-30 percig tartott. Ezt követően gyalogsági támadás ért bennünket, amit sikeresen visszavertünk. A két golyószórós raj és a mi géppuskánk igen csak ritkította a támadókat.”
Délelőtt 10 óra 55 perckor újabb két század ellenséges gyalogos közelítette meg a 23/6. puskásszázad állásait, s a honvédek legnagyobb megdöbbenésére a szovjet katonák karonfogva, egymásba kapaszkodva közeledtek feléjük. A drótakadályok előtt újabb két harckocsit lőttek ki, és közel 500-600 szovjet halott maradt az akadályok előtt.
Déltájt mindkét fél részéről repülőbombázás történt, majd délután 4 órakor közel két ezrednyi szovjet katona újította fel támadását a 23/6. puskásszázad ellen, ám a két harckocsival támogatott támadási kísérletet a honvédek meghiúsították. Január 12-én kilenc támadást vertek vissza a 23/II. zászlóalj katonái, melyek közül az utolsó 23 órakor történt, amikor a 23/5. és 23/6. puskásszázadok csatlakozási pontjánál törtek be a szovjetek, de heves közelharcban kivetették azokat.
Ezredparancsnokuk, Lászay János ezredes harctudósítása szerint „az ellenség halottai sűrűn borították a terepet. A támadók nagy része részeg volt. Saját veszteség halott: 4%, sebesült: 9%.” A harcok közepette zászlóaljai nem részesültek meleg élelmezésben, és a szovjet csapatok támadásukat január 13-án hajnali fél egytől tovább folytatták.
A rimaszombati 20. önálló huszárszázad és az 53/III. zászlóalj parancsnoka, horogszegi Szilágyi Dezső harctudósításában a következőket jegyezte fel január 12-i ütközetnapjukról: „Éjjel 1 és 2 h között ellenséges repülő tevékenység. Veszteségmentes tűzharc. Reggel a szokott nyugalom. 9 h 30 I-kor két orosz repülő dolgozik Uriv felett, de nem bombáz. 10 h-kor mindhárom század az egész vonal elleni támadást jelent. A jobbszárny ellen harckocsik és lángszórók is megjelennek. Jelentem az ezredparancsnoknak. Nehezen jön a tüzérségi támogatás, így igen súlyos elhárító harc folyik. Később a tüzérség is bekapcsolódik. 11 h körül a két szárny századom ellen 2-2 zászlóaljnyira növekedett a támadók ereje. Igen elkeseredett elhárítás folyik. Erősen dolgozik az ellenséges tüzérség is. A századok egymás után kérik a saját tüzérségi tűz előbbrehelyezését, miután úgy érzik, hogy a saját tüzérség lövi őket. Kiderül, hogy az ellenséges tüzérség Uriv felől lövi oldalazólag állásainkat. Az ellenség látva, hogy itt sokra nem megy, állásaiban és mögötte jobbra húzódik, amiről én a 23/II. zászlóalj parancsnokát azonnal értesítettem. Jelentettem az ezredparancsnokságnak, hogy kb. 4 zászlóalj támadását teljesen visszavertük és rengeteg halottat és még több sebesültet okoztunk az ellenségnek. 11 h 30 I-kor orosz repülők tevékenykednek. 11 h 50 I-kor megjelennek a saját bombázóink és több órán keresztül nyomták az ellenség állásait. 12 h 45 I-kor kaptam az ezredparancsnokság értesítését, hogy Urivnál betört az ellenség. Itt a zászlóalj előtt teljes a csend. Állandó repülőtevékenység. Egész délután sok a pletyka a betörésről. Az igazság nem biztos. A 23/I. zászlóalj reteszelésre rendeltetett a németek jobbszárnyára. Egész délután vártuk az újabb támadást, de nem jött. 22 h-kor a 23/II. zászlóaljnál ismét támadás indult – igen nagy erővel. Mi riadókészültségben várjuk, mikor terjed ki ránk is az ügy. 23 h körül betörték a 23/II. zászlóaljat, de 23h 30 I-re kiverték az ellenséget. 23 h 30 I-től a zászlóaljam előtt ismét gyülekezés és motorzúgás állapítható meg. A tüzérséget értesítettem és jelentettem az ezredparancsnokságnak is. Riadókészültségben várják a századok a fejleményeket – jobbra tőlünk erősen folyik a harc.”
A rendszerváltozás után hagyománnyá vált, hogy minden év január 12-én nem csak a csonka honban, hanem az 1941-es országhatárokon belül számos magyar településen tűzgyújtással emlékeznek meg a magyar királyi 2. honvéd hadsereg doni kálváriájáról, tisztelegvén az 1943. évi januári visszavonulási hadműveletek során elesett, eltűnt, sebesült és hadifogságba esett 125-128 ezer honvéd és munkaszolgálatos hősi helytállása előtt. Azonban a Donnál nem csak honfitársaink tízezrei vesztek oda fizikálisan, de ottmaradt a becsületük is, melyet a kommunizmus évtizedeiben rendre bemocskoltak. Hetvenöt esztendő óta egyetlen magyar kormánynak sem volt bátorsága ahhoz, hogy erkölcsi kárpótlás gyanánt kimondja azt, amivel sokak lelki sebeire tudna gyógyírt adni: bár a vesztes oldalon álltunk, de apáink, nagyapáink honvéd esküjükhöz híven, magyar becsülettel, hősies módon álltak helyt a Donnál!
