A 2. hadsereg soraiban természetesen felvidéki katonák is harcoltak a Don-kanyarnál. Szinte minden családban keringenek legendák arról, hogy a nagyapa vagy valamelyik idősebb rokon megjárta a Don-kanyart. Mi most a deméndiek történetét elevenítjük fel.
A deméndiek a balassagyarmati 23/II. gyalogoszászlóaljhoz vonultak be, amelyik a losonci parancsnokságú 23. gyalogezred kötelékébe tartozott. A zászlóalj 1942. augusztusában az uriv-sztorozsevojei szovjet hídfők ellen indított támadás során átesett a tűzkeresztségen, rögtön jelentős veszteségek árán.
Balassagyarmatról július 5/6-án indult a zászlóalj a szolgálati helyére, az Ipolyság, Párkány, Érsekújvár, Zsolna útvonalon. Az első veszteségeket már a szállítás során elszenvedte az egység. A három szerelvény közül az egyiket a partizánok megtámadták, a mozdonyt és tíz vagont, amelyek a legénységet és a lovakat szállították, Brijanszk mellett kisiklatták. Ilyen kalandos körülmények között érkeztek el Kurszkig, ahonnan még 50 kilométer gyalogmenet következett a hadtest gyülekező pontjáig.
Augusztusra megérkeztek az utolsó egységek is, és a csapatok megkezdték elfoglalni az állásaikat. 80-90 000 katonával egy 205 kilométer hosszú frontszakaszt lefedni még egy jobban felszerelt hadseregnek is irreális vállalkozás.
Ráadásul, a nyári visszavonulás után három jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján (Scsucsje, Korotojak és Uriv falvak körül, amiket a hadvezetés értelemszerűen felszámolni igyekezett, hogy a Don-folyó, mint természetes védővonal előnyeit maradéktalanul ki tudják használni, és megnehezítsék esetleges szovjet ellentámadás indítását. A hadvezetést különösen a korotjaki hídfő aggasztotta, mert kb. 20 km-re volt Osztrogozsszk várostól, ahol több (magyar és német) alakulat ellátóbázisa volt.
A hadműveletek azonban kudarccal végződtek, illetve csak részben sikerültek – ellenben óriási veszteséggel jártak – aminek a későbbiekben katasztrofális következménye lett.
A katasztrófa végül 1943. január 12-én következett be. A szovjet ellentámadás éppen az urivi és a sztorozsevojei hídfőkből való kitöréssel kezdődött. Itt mutatkozott meg, hogy a 2. hadsereg jobbára elavult fegyverzete képtelen ellenállni a Vörös Hadsereg legmodernebb fegyvereinek, és így a támadók szinte átgázoltak a védőkön. Az összeomlás rohamos volt, amit még Jány Gusztáv vezérezredes parancsa se tudott megállítani („az utolsó emberig kitartani a Donon”).
És, hogy mi történt hőseinkkel, a 23/II. gyalogoszászlóaljjal?
Nos, a frontra induló csaknem 1000 fős állományból 4 tiszt és 233 sorkatona tért haza. Az alakulat háromnegyede tehát a Donnál pusztult vagy tűnt el!
…
Utóirat: és hogy a doni katasztrófa milyen mély nyomokat hagyott a felvidéki magyarságban, mennyien keresték még évek múlva is a Donnál eltűnt hozzátartozóikat, arra egy adalék. Az Új Szó egy 1949-es /!/ számában bukkantam egy hirdetésre, amelyben egy bizonyos Katona Rudolfné nyékvárkonyi lakos keresi a fiát. Katona Rudolf a somorjai 16-os századhoz vonult be, mint lovas hírvivő, és az utolsó levelet 1943. január 8-án írta. Harc közben eltűnt.
Csak remélni tudjuk, hogy végül megtalálta őt az édesanyja!
