Ami még hátravolt a második világháborúból, azt Menyhár János és családja jórészt meneküléssel töltötte…
„Kéméndnél nagy páncélos csata volt, meg a Garamnál is. Egy ízben vissza is vonultak. Jött a parancs: a falut kiürítik! Mindenki úgy ment, ahogy tudott: gyalog, kocsin, volt, aki a tehenét is vitte magával. Apám nem akart jönni, igaz, hogy nem is bírt: már 92 éves volt. Erre a parancsnok adott egy teherautót. Annyian mentek rá, hogy én már nem fértem el. Zalabáról legalább 6 család aludt nálunk. Szegény Keserűné még a tollseprőket is magával hozta. Tele voltak csomaggal. Volt, aki az ágyból ugrott ki és úgy jött hálóruhában. Én egy szakállosi kocsival mentem utánuk. Középtúron voltak. Úgy érdeklődtük meg Ságon. Mi egy cementes kamrában aludtunk a mamával. Hideg március volt, a vizeken még jég volt, hiába volt alattunk szalma és ponyva, csak fáztunk. A mama négyhónapos terhes volt!”
A béke beköszöntével eljött a károk felmérésének, és a pusztítás helyrehozásának az ideje. Április végén meghalt hősünk apja. Csendben elszenderedett.
Volt ideje a ház körüli munkákra, hiszen az állásából elbocsátották, mint magyart. Pedig ekkor már három gyerekről kellett gondoskodnia. Ebben az időben a család egyetlen jövedelme az volt, hogy Menyhár János dohányt árult.
„Közben a népbíróság előtt is voltam, de semmi nem történt. Fehér lapot is kaptunk: azaz Magyarországba való áttelepítésre vagyunk előírva. Ebből se lett semmi, mert Gottwald lett az elnök s az leállította.”
Megjelentek a magyar újságok, és hosszas kérvényezés után végre újra állásba került. Zalabán kezdett tanítani. Lassan beindult az új, szocialista élet, amiben hősünk is megtalálta a helyét.
„Néhány év múlva megint visszakerültünk Pásztóra: 5-6 év alatt háromszor is hurcolkodtunk. Ez egy fél tönkremenést jelent. Pásztón először rendbe kellett hozni a Varga-féle házat, amelyhez adás-vételi szerződés útján jutottunk. A tulajdonosnak egy helyiséget biztosítani kellett volna, de közben meghalt. Temérdek munkába került, míg rendbehoztuk, se kerítés, se kapu, se WC. Az udvar és környéke benőve gazzal, haszontalan bokrokkal, az ablakok kitöredezve. Eddig JRD raktár volt. A festés és kitakarítás után már benn laktunk, és egy szoba még tele volt gabonával. Időbe került, míg lakható lett. Tavasszal a gazokat elégettük, traktorral nem lehetett, inkább lovasekével szántattuk fel. A kazlak és a trágya helyén nagyon jó föld volt, gazdag termést adott krumpliból és kukoricából. Akkor még minden évben hizlaltunk disznót. Az udvarba és a kertbe több mint 100 gyümölcsfát ültettem. Még a fele most is megvan. Csak kajszibarackból több, mint 30 termőfa volt.”
Hatvanéves korában nyugdíjba küldték, de mivel a legkisebb gyereke még iskolás volt, beadta a kérelmet, hogy tovább taníthasson. Végül további 8 évig tanított Szakálloson.
1978-ban megünnepelték az 50 éves házassági évfordulójukat, ott volt az egész nagy család, mind a tizenhárman.
„És eljött 1980 februárja. Az egész hónapban aránylag jól érezte magát, még azon a napon is kézimunkázott. Ebéd után lepihentünk, mami a szobában, én a konyhában. Tíz perc múlva a konyhaajtóban állott és csak annyit suttogott: levegőt! Én kivittem a levegőre, de már nem volt rá szüksége; fájdalom és panasz nélkül a karjaim között elaludt.”
…
Ezzel véget ért Menyhár János falusi tanító kalandos életének a története, amibe belefért két világháború, jó pár rendszerváltás, miközben a feje fölött mozgott a határ. Volt a Monarchia katonája, hadifogoly, vörös katona, illegálisan tanult Budapesten – hogy csak a fontosabbakat említsem.
Mint a sorozat bevezetőjében írtam, Menyhár János polihisztor is volt, aki széleskörű érdeklődéssel rendelkezett. Több szempontból is értékes hagyatéka pedig még szakemberre vár, aki feldolgozná.
Én pedig csak remélni tudom, hogy az elmúlt hetekben sikerült megismertetni az olvasót egy izgalmas életúttal. Az úgynevezett kisemberével, aki nemcsak tanúja, de részese is volt sorsfordító eseményeknek.
