Vészesen közeleg az a nap, amikor még ugyan mindenféle számonkérés veszélye nélkül, de a 6-15 éves gyerkőcöknek meg kell jelenniük iskolájukban, és tudomásul kell venniük, hogy a következő napjuk már egy szabályos hétköznap lesz, amikor tenniük is kell az előző napi ünnepélyes fogadalmak és ígéretek valóra váltása érdekében.
Én úgy látom, hogy nagy a szakadék az ünnepélyes tanévnyitó és az azt követő tevékenység között.
Az ugye rendben van, hogy a tanévkezdésből ünnepet csinálunk. A nagyobb baj az, hogy ez az ünnepiességét kimeríti jóformán a külsőségekben és valahogy nem tudunk ünnepet kreálni az új ismeretek megszerzéséből és az új tudásunkról és tudományunkról való bizonyságtételből. Miért van ez így?
Mikor ezen tépelődtem, akaratlanul is az iskolánál tágabb térre kellett tekintenem, mert való igaz, hogy viselkedésünkben és szokásainkban az válik otthonossá, amit életünk hétköznapjaiban a minket körülvevő világban látunk és érzékelünk. Akarva akaratlanul is visszaköszönnek a túlzott és üres reklámok felelőtlen ígéretei, az üzletben egy kis cicomával és parádéval eladott bóvlik értéktelensége és az ilyesfajta hazugságok és csalások büntetlen és következménymentes valósága, ezek megtűrése, sőt, sokszor az ilyen magatartás magasztalása és a mintaképek között való emlegetése.
Aztán jön a tollbamondások, a számtani feladatok realitása, ahol a ki mit ígér értéke a legjobb esetben is csupán nulla lehet és az ilyen nullákból az érintettek sokszor azt a következtetést vonják le, hogy az iskola és az ott számonkért tudás a bűnös, ez az, ami a látszólagos sikertelenségük igazi okozója, hiszen ők az iskolán kívüli világban olyan sikeresek és eredményesek, mindenük megvan, mindent meg tudnak szerezni, amire szükségük volt, van és lesz.
Ilyen ellentétes tapasztalatokból egy kisgyerek törvényszerűen a dolgok számára könnyebben realizálható változatát fogja preferálni, tehát ne lepődjünk meg azon, amikor a tudásban és az annak megszerzésére irányuló tevékenységekben is az ilyen-olyan módon megszerezhető előnyökön és kivételeken töri a fejét és csak a végső kényszer viszi rá arra, hogy időt és energiát fordítson azokra a tanulnivalókra, amelyek megszerzéséhez nem vezetett valami olcsó és leárazott út, és amelyeket nem lehet helyettesíteni más ilyen természetű tudással.
Tehát a szünidőnek sokak számára valóban vége van, mert jön egy másfajta próbatétel, ahol az emberi természet kijátszhatósága, az érzelmekre épített piramisok világa nem működik, ahol kemény és ellenőrizhető munkával lehet csak eredményt elérni.
Természetesen van mód és lehetőség a tudás megszerzésében is játékos és szórakoztató módon haladni, ám ezzel az az aprócska probléma van, hogy az ilyen elfoglaltságokat hivatott pedagógusokat olyan „főiskolák” és „egyetemek” képezik, amelyek leragadtak a megszerzendő ismeretek raktározásánál és az ilyen árucikkek kiosztásánál, ám a játékos foglalkozások előkészítése és lebonyolítása valahogy évtizedek óta nem tud a képzés pillérévé válni.
Ezért úgy érzem, hogy az általános képzés intézményeinek tanévnyitóján igen aktuális téma lehetne a képzés megreformálása, ami természetesen a jó mesterképzés gyakorlatára kéne, hogy hasonlítson, ahol megkeresik a szakmában valóban jó mestert, aki ráadásul még a gyerekek nyelvén is ért és megkérik „ugyan már Julis néni, nem játszadozna ezzel a csapattal a következő x évben abban a reményben, hogy talán lételemükké válik a jó játék, amit akár tanítani is érdemes volna, mert még június és július folyamán is játszható lenne…
