Kedves olvasóim! Harmincegy egymást követő cikkben próbáltam közelebb hozni a táncot, az emberi mozgás egyik legősibb szervezett formáját. Először általánosságban igyekeztem rámutatni az emberiség kultúrájában, az emberiség fejlődésében betöltött szerepére, később pedig nemzeti tudatformáló erejére, szerepére, nemzeti sajátosságot meghatározó jellegére.
E tulajdonságok meghatározásánál példaként főleg a magyar néptánchagyományokkal éltem. Tettem ezt azért is, hogy az általános tulajdonságok ismertetése mellett rámutathassak a sajátosra, a csak bennünket jellemzőre, valamint azért, hogy áttekintést nyújtsak hagyományos nemzeti, köztük a felvidéki néptánchagyományainkról is.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Szlovákiában élő magyarság néptánckultúrája minden sajátosságával együtt szerves részét képezi az egész magyar nyelvterület egységes magyar hagyományos tánckultúrájának, valamint Kárpát-medence egy tőről fakadó tánckultúrájának is. Táncainkban a másságot éppen a nemzeti jellegzetességük jelenti – a gyermekkori játékainkban, a női falusorozókban, karikázókban, családi eseményekhez kötődő táncainkban, a férfi hajdú-, pásztor-, legényes, vagy verbunkos táncokban, a páros csárdásokban nem a motívum szerkezeti felépítése, mozgáskultúrája, hanem a táncolás módja, stílusa és a beszélt nyelv jelenti a másságot, a csak arra a népfajra, tájegységre, falura jellemzőt.
Gombaszög, 1989. A Csemadok 40. évfordulóján a táncmozgalom eredményének prezentálásán a közönség (Fotó: Takács András/Felvidék.ma).
A nemzeti jelleg meghatározásnak nagyon sok az összetevője. Ezek egyike a néphagyomány, a hagyományos népi tánc, és természetesen a tánchoz kapcsolódó társkultúrák; a dal, a zene, a viselet, a tánc megjelenését lehetővé tevő társadalmi, faluközösségi, családi események, népszokások. Ezért az írásaim egy-egy részében igyekeztem rámutatni, hogy a magyar népfaj hagyományos tánckultúrája, a tánccal is kapcsolatos társadalmi élete milyen gazdag, és ezen belül mennyire gazdag Felvidéken, a Szlovákiában élő magyar nemzetrész/nemzetiség tánckultúrája. Ennek hangsúlyozására, az egyes gondolatok általánosítására felhozott példákat a hazai hagyományokból merítettem.
Remélem, ezzel azt is sikerült érzékeltetnem, hogy nemzetiségi életünkben jelen van a magyar nemzet jellemzőinek mindegyike. A hazai generációk, nemek, társadalmi rétegeződések, hasonló múlttal, hagyományokkal, jellemformáló erővel bírnak, mint a népközösség más területen élőinél. S ezt is jó tudni, tudatosítani. Ez is erőt ad, valamint segít megtalálni helyünket a kultúránkban, a nyelvünkben, de a világban is. Higgyük el, kultúránk gazdagsága révén is egyelőek vagyunk a bennünket körülvevő nációkkal, valamint a világ nemzeteivel.
Hol Bodrogközből, hol Gömörből, hol Mátyusföldről véve a példákat, sokszor végigpásztáztuk Szlovákia magyarok által is lakott tájegységeit. Nyugatról kelet felé haladva ezek a következők: Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralaja, Garam és Ipoly mente, a táj- és megyenévként is ismert Gömör, benne a Medvesalja, a Barkó-vidék, a Sajó, a Murány, a Rima folyók völgye, valamint a Szilicei- és Pelsőci-fennsíkok, továbbá át a Szoroskán a Bódva-völgy, a Cserehát-hegytáj, a Hernád-völgye, keleten pedig a Hegyköz, a Bodrogköz és az Ung-vidék. Persze ez a felsorolás csupán nagy általánosságban nyújt támpontot, eligazodási lehetőséget, mivel ezek a népi tájegységek további altáj-, illetve kistájegységekre tagozódnak. Előfordul, hogy egy-egy kistájegységet négy-öt falu alkot, például: Barka-völgy, a Szilicei-fennsík, a Vízmeges, de megtörténik az is, hogy a falvak egész sora tartozik hozzá, mint a Barkó-vidék, vagy akár Csallóköz.
Azon se csodálkozzunk, ha egy-egy tájegységünk nevével a szlovák irodalomban, illetve a magyarországi irodalomban is találkozunk. A tájnevek kialakulása több száz, vagy akar ezer évre visszamenőleg kimutatható. Ezért természetes, hogy a dobšinai, a rejdovai szlovák ugyanúgy gömöri tájegységben él, annak a kulturális jegyeit viseli, mint a magyarországi Putnok lakója. A nyelvi, illetve a politikai határok újkori kialakulása, létrejötte a tájegységi határok kialakulását már nem befolyásolta, s a tájegység kultúrájának a kialakulását sem. Esetleg bizonyos jellegzetességgel tette gazdagabbá, kissé másabbá azt.
Búcsúzóul, a régiekhez, a hagyományokhoz való kötődésünk fontosságának erősítésére idézem Ozsvald Árpád másfél évtizede elhunyt jeles költőnk „…Így járta a nagyapám is” című versét:
Fodros szoknya, ezer ráncos,
Dobbants egyet, járd a táncot.
Így járta a nagyapám is,
Aprózta a nagyanyám is.Víg a kedvünk, szól a nóta,
Öreg béres ezt dalolta,
Amikor a kaszát fente,
S ránézett a hosszú rendre.Julcsa néni szeme fénylik,
Többié is, ahogy nézik,
Tetszik nekik, hogy cifrázza,
A legények fürge lába.
Igen, így járta a nagyapám is, cifrázta a nagyanyám is, s így járjuk mi is egyre többen: a jeles családi események megünneplésekor, a bálokban, a táncmulatságokon, a kisebb-nagyobb tánckörökben, tánccsoportokban, táncegyüttesekben, a táncházakban, a színpadokon, a fesztiválokon, a Csemadok-napokon, a falunapokon. Újra birtokba véve az ősi kincset érezzük magunkat, érezhetjük magunkat őseink, múltunk méltó folytatóinak.
Köszönöm, hogy velem/velünk tartottak.
Takács András Martin György Díjas néptáncgyűjtő, a Magyar Művészeti Akadémia Köztestületi Tagja
