Kilencven évvel ezelőtt született a magyar irodalomtörténészek daliás egyénisége, aki a magyar irodalom értékeinek újszerű bemutatásával, s annak nemzetformáló szerepével emberközelbe hozta a költőket-írókat alkotásaikkal együtt, növelve ezzel az irodalom népszerűségét és az olvasók táborát.
Czine Mihály korának egyik legjelentősebb szellemi egyénisége volt, ahol megjelent szálfatermetével, ahogyan magához ölelte barátait, ismerőseit, és tartott a hallgatóságot katartikus magasságokba emelő emlékezetes előadásokat. Mindezekkel együtt rendkívüli jelenség volt. Más korban népvezér lehetett volna, egy késői Dózsa, akinek a szavára szabadcsapatokba sorakozik az őt követő sereg.
1929. április 5-én született Nyírmeggyesen Czine Zsigmond juhász és Görög Terézia tizedik gyermekeként. Hároméves, amikor Hodászra költöznek, itt kezd iskolába járni, Nyírbátorban polgári iskolát végez, Nyíregyházán tanítóképzőt. Több más tehetséges népi származású fiatallal együtt a budapesti Eötvös Kollégium lakója lesz, generációja a „fényes szellők” sodrásába kerül, amely egy újabb oktalan háború után is önbizalommal lát hozzá az ország demokratikus újjáépítéséhez. 1952-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar-történelem szakon végez, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa lesz, 1964-től pedig az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén tanít.
Czine Mihály egyéniségének formálói a család, kedves tanítói-tanárai, és a szülőföld (Szatmár) olyan neves költője és írója, mint Ady Endre és Móricz Zsigmond, akik a magyar ugar elleni harcukban a 20. századi modern magyar irodalom talpköveit rakták le.
Számára az Ady által megfogalmazott Mit ér az ember, ha magyar? volt egész életében a zsinórmérték, Móricz pedig a magyarság és emberség megtestesítőjeként példát és jövőt jelentett.
Móriczról írta kandidátusi értekezését, de utána is több könyvben, tanulmányban foglalta össze életének és munkásságának a részleteit.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc vízválasztó lett számára és generációja részére egyaránt. A forradalom leverése után felkínálják neki az újjászervezett párt tagságát (MSZMP), amit azzal hárít el, hogy nem lehet egy olyan pártnak a tagja, amely írókat zár börtönbe (Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula). 1958-ban pedig, amikor párthatározat születik a népi írók mozgalmának az elmarasztalásáról, Czine Mihály a kádári kultúrideológia nagymoguljának, Aczél Györgynek a jelenlétében élesen ellenezte azt, hibás döntésnek nevezte, így az akkori három T-s pártideológiából (támogat, tűr, tilt) neki az utóbbi kettő lett életének meghatározója. Nevéhez az ellenzékiség bélyege társult; nacionalistának, narodnyiknak kikiáltva őt. Következtek a hatalom retorziói: késleltették nagydoktori védését, egyetemi tanári kinevezését, akadémiai tagságát, több megyéből kitiltották(!), könyveinek a kiadását hátráltatták, álhíreket terjesztettek róla, hogy demonstrációt szervez, pedig
ő mindig az egyenes beszéd híve volt: ami írásban nem jelenhetett meg, azt szóban mondta el.
Czine egész életét végigkíséri Móricz Zsigmond kritikai realista szellemisége, általa jutott el a népi irodalomhoz. A népi írók mozgalmát a nemzeti örökség folytatásának tartotta, legjelesebb képviselőivel – Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Tamási Áron – személyes kapcsolatban állt, könyvet írt mozgalmukról. Többükről monográfiát tervezett írni, de nem mindet sikerült megvalósítania. Személyesen támogatta a huszadik század második felében induló új generációt, amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István, Csoóri Sándor, Sánta Ferenc, később Utassy József, de volt tanítványai, Nagy Gáspár, Balázs József is érezték biztató odafigyelését.
Czine Mihályt az egyenes tartás és a nem hajló derék jellemezték. Egyetemi katedrája mellé egy utazó katedrát teremtett, az irodalomnépszerűsítés személyes hitelét, amelyre kultúrházakban, könyvtárakban, rendhagyó irodalmi órákon, szakszervezeti klubtalálkozókon és más közösségi alkalmakkor került sor. Amolyan vándorprédikátorként, garabonciásként vitte, terjesztette a magyar irodalom értékeit, hirdette annak közösségformáló erejét; ötvözve a tudományt művészi (szépírói) erényekkel.
A határon kívüli magyar irodalmak szószólója – nagykövete volt. Elsőként fogalmazta meg – a kettős kötődés szirénhangja ellenében! –, hogy ezek az alkotások elsődlegesen a magyar irodalom részei, és mindent meg kell tenni betagosításukért és megismertetésükért a magyar olvasóközönséggel.
Ez persze más utat jelentett a mákonyos nagy internacionalista összeborulás időszakában, nem csoda, hogy az 1963-ban megírt tanulmánya az erdélyi magyar irodalomról csak jóval később jelenhetett meg. Személyes kapcsolatai az erdélyi irodalom jelentős képviselőivel, Koós Károllyal, Balogh Edgárral, Sütő Andrással, Bözödi Györggyel, Farkas Árpáddal, és másokkal része volt annak az elképzelésének, hogy egységes családba fogja ezeket az alkotókat, de ugyanúgy a vajdaságiakat, Csuka Zoltánt, Herceg Jánost, Csépe Imrét, Gion Nándort, vagy a Kárpátaljáról Kovács Vilmost, Vári Fábián Lászlót, Dupka Györgyöt, Balla D. Károlyt.
A (cseh)szlovákiai magyar irodalom megismerésében jó útmutatónak bizonyult Móricz, akit a sarlósok és az „újarcú magyarok” fiataljainak a dicsérete miatt otthon hazaárulással és kommunistázással gyaláztak, majd Fábry Zoltán, akit Stószon többször is felkeresett. Magam is igazolhatom, hogy Fábry Zoltán is ismerte Czine Mihály fáradozásait a kisebbségi magyar irodalmak népszerűsítéséért, többek között amikor magyartanárok társaságában látogattuk meg, elutasította, hogy magáról beszéljen, erre az általa legelhivatottabbat, Czine Mihályt kérte fel.
Czine Mihály, Fábry Zoltán, Gyüre Lajos (Fotó: csemadok.sk)
De ott volt a fiatalok emlékezetes nyári tábori összesereglésén Kéménden, Őrsújfaluban, Somodiban. Ha ő tartott előadást, akkor a tábor agoráján mindenki ott volt, nem maradt senki a sátorban. A tábortűz mellett pedig népdalénekléssel folytatódott az együttlét, Czine tanár úr a Lovamat kötöttem… című népdal mellett hosszú népdalfolyammal folytatta a vetélkedőt a jelenlévőkkel. Persze, ehhez bor is szükségeltetett. Amíg Márai Sándor a somlói rizlinget emelte irodalmi magasságba, Czine Mihály a csopaki olaszrizlinget.
Nehéz volna Szlovákiában tett látogatásainak helyszíneit sorba venni, csak a szűkebb régiónkban megfordult Rozsnyón, Szilicén, Tornagörgőn, Tornaújfaluban, Somodiban, Szepsiben, Buzitán, Stószon, Kassán, Magyarbődön…
Czine Mihály figyelme kiterjedt a nyugati diaszpórában élő magyar közösségek irodalmára is, nyolc alkalommal járt az Egyesült Államokban. Látogatásai nyomán megsokszorozódott a magyar könyvrendelések sora, a magyar családok igyekeztek gyermekeiket eljuttatni magyarországi nyelvi táborokba. Az Anyanyelvi Konferencia létrehívói közé tartozott; a rendszerváltás időszakában a Magyarok Világszövetségében tölt be különböző tisztségeket, annak alelnöke, rövid ideig elnöke is volt. Szomorú csalódása volt életének, hogy a ténsurak elvakult gyűlölködői lekommunistázták őt, aki sohasem volt egyik pártnak sem a tagja! Ennek ellenére a Világszövetségnek fontos szerepet szánt a világ magyarjainak összekovácsolásában, sajnos, hogy annak a vezetése törpék és hiteltelenek kezébe került, ami napjainkig tart, és ezért nem tölti be a neki szánt küldetést.
Czine Mihályt az állambiztonság megfigyeltette, telefonját lehallgatták, postáját ellenőrizték. A szomszédos országok belbiztonságai besúgókat állítottak rá, ő ennek a tudatában volt, meg is jegyezte: Ha azt írják jelentéseikben, amit elmondok, azért nem kapnak dicséretet, mert nincs benne semmi felforgató…
Hetvenedik születésnapja előtt halt meg, húsz évvel ezelőtt. Pótolhatatlan űr támadt utána. Életének párja, Erzsébet asszony a családdal és a Petőfi Irodalmi Múzeummal együtt Czine Mihály-díjat alapított, amelynek odaítélésére először 2005-ben került sor, de Erzsébet asszony halála óta (2013) a díj odaítélése szünetel.
Ilyen különleges tehetsége nemzetünknek évszázadokként csak egyszer születik, aki Tanár Úrként, sokak Czine Miskájaként fáradhatatlanul vitte a világ magyar közösségeibe Ady üzenetét: A magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára!
