Településeink krónikái gyakran furcsa módon örökítették meg a mindennapok eseményeit, történéseit. A feljegyzéseken érezhető az adott időszak erőltetett ideológiai lecsapódása, a krónikaíró szubjektív véleménye, felkészültsége, világlátása. Kutatásaim során sok ilyen, a kor szellemét tükröző fejezettel találkoztam. Persze ezek is érdekesek és tanulságosak, elgondolkodtatóak és figyelmeztetőek lehetnek számunkra. Főleg az 1945 utáni éveket dokumentáló írásokból szeretnék bemutatni néhányat az alábbiakban.
Néhány fejezet Apátújfalu második világháború utáni krónikájából
Apátújfalu krónikáját 1962-től Pölhös Miklós vezette, ő volt az itteni magyar kisiskola igazgatója egészen annak megszűnéséig. Az általa írt krónikafejezetek a 2. világháború utáni időszakból villantanak fel valamit, magukon hordozva természetesen a kor ideológiai lenyomatát is. Pozitívan értékeli például a krónikás azt, hogy a faluban az összes nagybirtokot felszámolták, az első és a második földreform a szegényeket is vagyonhoz juttatta. Mindaz persze, hogy a sok-sok cseléd, zsellér életében valóban történt némi előrelépés, tényleg értékelendő, különösen az ő szemszögükből nézve. Sajnos, később a lakosság kevéske földjét is elvették, szövetkezetesítették. Mint a krónikás írja, először az állami gazdaság alakult meg, állami tulajdonná téve a nagybirtokokat. Erre 1948-ban került sor, s az állami birtok központja Leszenyére került.
A szövetkezetesítés Újfaluban 1958-ban kezdődött, majd 1959-ben megalakult az egységes földműves-szövetkezet (JRD). Mint olvassuk: a földdel rendelkezők 98 százaléka a „kollektivizáció útjára lépett“. Csak megjegyezzük, mert arról nem szól a krónikás, hogy a kevesebb földterülettel rendelkezők könnyebben beléptek a közösbe, a nagyobb gazdákat pedig vagy bekényszerítették oda, vagy valamiféle előnyöket ígértek nekik.
Ebben az időben a községben még maradt 12 magángazda is, akik 51 hektáron gazdálkodtak. Főleg kukoricát termesztettek, de a gazdálkodás általában nehézségekbe ütközött. A szövetkezetnek meg a gépesítés alacsony színvonala okozott gondokat, hiszen mindössze két traktora és néhány lovasfogata volt. Később a traktorok száma hatra emelkedett, s vettek egy lánctalpast, majd egy teherautót is. Az 1960-as évek elején – írja büszkélkedve a krónikás – a szövetkezet tervfeladatait már száz százalékra teljesítette, s a „szocialista mezőgazdaság“ sikeres sejtje volt. Csak arról nem olvashatunk, hogy az adatokat sokszor meghamisították, az „eredményeket” a kívánalmakhoz igazították.
Ezerkilencszáznegyvenöt után a lakásépítés terén szép eredmények születtek: a községben 56 új családi ház épült. Sajnos, a faluban ekkor még nem volt kultúrház, s a rendezvényeket részben a volt Schusdek-kastélyban, részben az iskolában tudták megvalósítani. Azt persze nem hangsúlyozták, hogy ezek is a világháborút megelőző korok termékei voltak.
Ezerkilencszázötvenháromban épült fel az új tűzoltószertár. A szervezetnek itt egyébként nagy hagyományai vannak. Ugyanezen időben a tűzoltószertár közelében megépült az új községi hivatal (helyi nemzeti bizottság) is, ahol egy kultúrhelyiséget is kialakítottak az ifjúság részére. Az üzlet és a vendéglő sokáig működött egy korszerűtlen épületben.
Az iskola kapcsán a krónikás elmondja, hogy a szlovák és a magyar tannyelvű alsó tagozatos oktatás szintén egy korszerűtlen épületben folyt. A magyar iskola igazgatója Pölhöš Miklós volt, tanítónője a tornaljai Radics Sarlott. A szlovák iskolát a leszenyei Galátová Katarína vezette. Sajnos, az idézett krónika nem teljes, s azt az említett időszakban a magyar iskola igazgatótanítója szlovákul vezette.
A krónika nem szól az itteni magyarság háború utáni meghurcoltatásairól, a belső migrációkról, papjuk, Lénár Károly letartóztatásáról. Ezek megörökítése nem volt fontos a későbbi hatalom számára sem, mint ahogy annak elemzésével sem foglalkoztak: miért szűnt meg a két iskola közül az egyik: éppen az, amelyben a község nagyobb létszámú lakosságának anyanyelvén oktattak.