Amikor én 1969-ben érettségiztem, az Ipolysági Magyar Tannyelvű Gimnázium (akkor Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola) már elmúlt 55 éves, s több mint fél évszázados múltjával a felvidéki magyar kisvárosok legrégibb ilyen intézményei közé tartozott. De nemcsak korát, hanem a tanulók létszámát illetően is a legtekintélyesebb magyar középiskolák között foglalt helyet.
Mi, akik most lettünk aranymatúrások, azaz 50 éve hagytuk el az alma matert, több mint százan voltunk az évfolyamunkban. Az érettségizők jelentős része pedig a kemény felvételi vizsgák után is bejutott a főiskolákra, egyetemekre:
lett belőlük tanár, orvos, mérnök, egyetemi oktató; író, politikus, kutató, történész és teológus.
És nagyon sokan felépítményi iskolákban szereztek újabb érettségit, s váltak az egyes szakmák elismert mestereivé. De megtanultak szlovákul is, sőt többen egy-két idegen nyelvet is elsajátítottak. S arra is felkészültek, hogy amit az iskola nem tudott minden esetben megadni nekik, azt majd az életben önszorgalommal, erős akarattal pótolják, ahelyett, hogy a kibocsátó intézményt szidnák.
A 70 évük felé araszoló hajdani diákok gyűltek nemrégiben össze Ipolyságon. A három osztály egykori gimnazistái a temetőlátogatások és osztályfőnöki órák után hálaadó szintmisére mentek a város Nagyboldogasszony-templomába, hol a négy volt diáktársuk, Dobos Péter, György Ferenc, Naszvadi Sándor és Sztyahula László együtt misézett. S az sem elhanyagolható érdeme az alma maternek, hogy állami intézményként a kommunista eszméktől áthatott világban egyszerre ennyi papjelöltet mert küldeni a pozsonyi szemináriumba. A szentmise után az ünnepi vacsoránál folytatódott az emlékek, a megannyi emberi sorsforduló idézése.
Az ember ilyenkor maga is tovább folytatja a régi emlékek közti kutakodást s az újabban felvillantott képek rendezését.
Bennem is megannyi mozaikkép kavarog a múltból: iskoláról, barátokról, eseményekről, kalandokról. Arra is jól emlékszem, hogy amikor 1966-ban felvételizőként beléptem a rejtélyes intézet kapuján, s az ott álldogáló egyik fiatalemberhez fordultam, hogy érdeklődjem: hol is lesz az írásbeli. A kérdezett megpróbált útbaigazítani, s kilétéről akkor szereztem tudomást, amikor a magyar felvételire belépett a terembe. Ott derült ki, hogy Vas Ottó tanár volt.
A miséző négy pap: György Ferenc, Sztyahula László, Dobor Péter és Naszvadi Sándor (Fotó: Štrba Péter)
Aztán az is bevillan, amikor szeptemberben a három osztályba soroltak bennünket. Én a természettudományiba kerültem volna, de nyomban elégedetlenkedtem, mert a humán osztályban szerettem volna tanulni, hiszen akkor ott már oktatták több órában is az angolt. Átlépésem előtt az igazgató, Singer Ambrus megkérdezte, hogy mi akarok lenni. „Újságíró!” – mondtam bátran, mire ő megengedte az átlépést.
Bizonyos tekintetben szerencsések voltunk mi, ipolysági gimnazisták.
Már akkor gyakran láthattuk Vas Ottó magas színvonalú irodalmi színpadi műsorait, az oroszon kívül más idegen nyelvet is tanulhattunk, sőt választható tantárgyként oktatták a latint is.
Ugyancsak tanulhattunk pszichológiát, logikát és filozófiát, s mindezekből érettségizni is lehetett. Irodalmi zsengéinket és egyéb írásainkat megjelentethettük A Diák című iskolai lapunkban, megalapíthattuk a Magyar Ifjúsági Szervezet helyi klubját; tájolhattunk esztrádműsorainkkal, részt vehettünk sok-sok kiránduláson, csehországi komlóbrigádon.
Aranymaturánsok a hálaadó szentmisén (Fotó: Deák Tibor)
A lehetőségek egyfajta színtere volt hát az iskola. S ha az alapok nem is voltak mindig százszázalékosak, a figyelmünket sok minden iránt sikerült felkelteni, s a harcot számtalan esetben mi magunk is tudtuk folytatni. Volt bennünk mindig elszántság, nagy-nagy akarat, ami jól jött, ha botladoztunk, bizonytalankodtunk, elkeseredtünk.
Üzenjük hát tapasztalatból a mának:
jó, ha az ember magára is mer és tud számítani, ha a tudás mellett a tarsolyában ott vannak a kitartás, a helytállás biztosítékai is. Meg az, hogy tudjuk: honnan jöttünk, hol tartunk, s merre akarunk menni.
S még valami örök tanulságul: az ember önmagát, nyelvét, hitét és szülőföldjét nem adhatja fel. Mint ahogyan szüleink is tudták több mint fél évszázada, hogy a népesebb családoké a jövő, ők a megmaradás záloga. S főleg azt is tudták, milyen iskolába adják gyermekeiket. Ezzel kell nekünk is, utódainknak is tisztában lennünk, s akkor nem kell az alap- vagy középiskolából évről évre néhányat bezárni, s lehetnek jó hangulatú, nagy érettségi találkozók továbbra is! Persze az emberi sorsok olykor kiszámíthatatlanok, s ezért egyetlen jó szándékú embert sem szabad a köreinkből kiközösítenünk. Szükségünk van egymásra, mert nem tudhatjuk, mikor, kit kell segítségül hívnunk.
