Dráfi Mátyás érdemes művész hatvan éve van a színészi/színházi pályán. A nyolcvan felé közeledvén, s egészségi állapotát is tekintve bőven megtehetné, hogy otthon üljön a babérjain, nosztalgiázzon, hisz van mire visszaemlékeznie, de nem teszi. Ha bottal és megroggyant egészséggel is, de folyamatosan szervez, rendez, játszik. Mert nem hagyhatja cserben a felvidéki magyarságot, ahogy teszik azt ma szemrebbenés nélkül fiatalabb kortársai.
Annak idején, 1953-ban a MATESZ (ahogy a Faluszínház magyar tagozata is) tájoló színháznak indult, s elsődleges feladatának tekintette, hogy elvigye a színházat a Felvidék legeldugottabb zugaiba is.
Aztán jött 1989, a bársonyos gengszterváltás, s jöttek a változások. A színház új nevet kapott, a kassai társulat önállósult, s az akkori komáromi igazgató, Beke Sándor úgy döntött, hogy tájoló színházi lét helyett inkább a kőszínházi létet választja. A bemutatott előadások díszletei pompásak voltak ugyan, de legfeljebb egy-egy nagyobb kultúrhodályban fértek el.
A kassai Thália Kolár Péter regnálása idején megmaradt tájoló színháznak, sok csallóközi faluban ők jelentették a színházat, s a kassaiak ragaszkodtak is a népszínházi hagyományokhoz, amelybe belefért az operett, a gagyi vígjáték, később a musical is.
A komáromi művészszínházi lét hozott ugyan szakmai elismeréseket, de közönséget nem annyira. Még a Selye Egyetem diákjai is fütyültek a saját színházukra. Amikor Kiss Péntek József vezetése idején a művészszínházi létezés a tetőpontjára hágott (voltak tényleg fantasztikus előadások, többek között Telihay Péternek köszönhetően), de a mintegy 400 ezres felvidéki magyar egyre kisebb számban látott élő színházat, élő színészt.
Akkor döntött úgy Dráfi, hogy a színház keretein belül létrehoz egy utazó társulatot mindazok bevetésével, akik kevesebb lehetőséget kapnak színházainkban. A színház vezetése támogatás helyett konkurenciát látott a szerveződő társulatban, haknit kiáltott, s mereven elzárkózott. Ennek mindössze annyi haszna volt, hogy néhány, addig mellőzött kolléga hirtelen szerepet kapott.
Az első előadásuk a Csókos asszony volt – Gál Tamás, Kiss Szilvia, s bizony nem volt könnyű a kezdet, hisz ismét közönséget kellett építeni. Erre legyen kitűnő példa az ajnácskői Csemadok, ahol hosszú évek óta szisztematikusan szervezik a közönséget, s A cigánytábor az égbe megy előadása telt házat vonzott (a társulat állandó szereplői mellett például a neves nótaénekes, Rigó Mónika is vállalta a Déryné szekerén-való létet), s nemcsak a faluból, hanem az egész Medvesaljáról érkeztek nézők, s már várják a következő előadásokat is.
Amelyek szintén magántársulatok lesznek, a két profi társulat előadásainak többsége vagy nem fér be, vagy nem fogyasztható az átlagember számára. Tipikus példa erre a Kárpát-medence legészakibb magyar színháza, ahonnan riasztó ütemben elfogyóban van a közönség. Még szerencse, hogy évente egyszer lehetőséget kap megvalósítani saját rendezői ambícióit Dudás Péter, különben már bezárhatták volna a színházat. A portugál és a Légy jó mindhalálig viszont még élvezi a nézők bizalmát, de ahogy az egyik szepsi szervező mondja, töredékére csökkent a bérletesei száma, s amikor ránéz az új évadtervre (amelyet pár nappal ezelőtt árultak el), bizony reménytelen helyzetben érzi magát. S amikor sokan kérdezik, melyik előadásukat tudnák meghívni kis községükbe, tanácstalanul ingatom a fejem, hisz nincs olyan. A társulat igazgatója pár éve már Peter Weiss ürügyén, Bugárt és Berényit bevonva hozzászólt ugyan a felvidéki viszonyokhoz, most viszont saját házi szerzőjével oratórium-operett egyveleggel próbálja felvázolni Malina Hedvig ügyét. Lelke rajta.
S most akkor nincs mit csodálkoznunk azon, hogy szakmai hiányosságaik ellenére a magántársulatok jelentik a jövőt a felvidéki magyar színjátszásban, legyen az Dráfi Mátyás, Soóky László, Gál Tamás vagy Boráros Imre, de említhetnénk akár amatőr társulatokat is.
Leírhatnánk, s le is írjuk, hogy a kéthavonta egyszer játszandó roma musical színvonala ugyan rengeteg kívánnivalót hagy maga után, ahogy Csáky Pál drámái sem tartoznak a magyar drámairodalom elitjébe, de azok rólunk és hozzánk szólnak. A Teátrum Görgey előadása, Soóky László drámáinak bemutatói a Dialóg színrevitelében az utóbbi tíz év igazi színházi eseményei, Gál Tamásról már nem is beszélve, akihez fogható tehetsége a felvidéki magyar színjátszásnak még nagyon nem volt. A napokban mutatta be a Dialóg Soóky új darabját, s érdemes felsorolni pár közreműködőt – Soóky László, Telihay Péter, Varga Emese, Horváth Sebestyén, Sándor, Culka Ottó, Szvrcsek Anita, Jókai Ági, Molnár Xénia, Szoták Andrea, Varga Lívia, Dósa Zsuzsa – nos, ezeknek a neveknek a többségét hiába keresnénk a komáromi vagy a kassai társulat plakátjain.
„Amikor hatvan évvel ezelőtt a színházi pályára léptem, a természetes egyéni ambíció mellett élt bennem, ahogy a többiekben is egy küldetéstudat, amely mára teljesen kihalt az utódainkból, akik jól eléldegélnek abból, hogy ülnek a kőszínházi babérjaikon. Csak azt nem veszik észre, hogy lassan elfogy alóluk a felvidéki magyarság” – mondja Dráfi, de tudom, amíg szusz van benne, nem adja fel. De mi lesz velünk, felvidéki magyar átlagnézővel?
