A Nagy Háború évei alatt a frontokon jóval nagyobb számú katonát vetettek be a korábbi fegyveres konfliktusokhoz képest. A több millió baka közül ugyancsak milliók estek fogságba, akiknek ellátásáról az őket lefegyverző nagyhatalomnak kellett gondoskodnia. Az Osztrák-Magyar Monarchia területére mintegy 1,3 millió került, amelyből a Magyar Királyság fennhatósága alatt közel félmilliót őriztek. A legtöbb fogoly korábban az orosz haderő kötelékében szolgált.
Az idegen embertömeg őrzését a császári és királyi közös hadügyminisztérium koordinálta, lehetőleg minél távolabb a frontvonaltól, ezért Magyarországon a nyugati régióban helyezték el őket. Így kerültek az esztergom-kenyérmezői, az ostffyasszonyfai, a hajmáskéri, a somorjai, a nagymegyeri és a dunaszerdahelyi fogolytáborokba.
A szabadságuktól megfosztott egykori katonákat előszeretettel alkalmazták hadifogoly-munkásként, mégpedig a hadba vonult férfilakosság munkaerejének pótlására. Ezt elősegítendő 1915 tavaszától sorra jelentek meg a földművelésügyi és a belügyminiszteri rendeletek. Történetünk orosz szereplői is így kerültek a csallóközi falu magyar lakosai közé.
1914-1918 egy csallóközi szemével
A világháborúnál „borzalmasabbat az emberiség még nem vívott egymással” – jellemezte a két évtizeddel később élő csallóközi adatközlőnk az 1914 és 1918 közti éveket. A XXI. század embere már tudja: pusztításban sajnos a második sem maradt el az elsőtől.
„Részt vett benne azt lehet mondani minden kultúrnemzet, nemcsak fehér, hanem még színes bőrű is.” A harc a szárazföldön, a vízen és a levegőben is folyt: a puskától kezdve gépfegyver, ágyú, tank, lángszóró, gránát, srapnel (repeszgránát) ontotta az emberiség vérét. Levegőben a repülőgépek ezrei, zeppelinek, a vízben hadihajók, tengeralattjárók és torpedók „pusztították a még megmaradt kultúra nyomait, és eltörölték a föld színéről mindazt, amit az emberi kultúra évtizedeken keresztül épített” – szól a visszaemlékezés 1934-ből.
A harc mezején megdicsőülve
Az ezer főt számláló magyar falu életét először a részleges, később pedig az általános mozgósítás bolygatta fel, mivel a férfiakat „elvitték katonának, hogy a hazáért vérüket ontsák”. A háború négy évében közel száz fő vonult be, akik vagy a csatamezőn maradtak, vagy hadifogolyként haltak meg, esetleg különféle viszontagságon átmenve jutottak haza.
„A fiatalság színe-java ott esett el a harc mezején, becsülettől megdicsőülve, mert utolsó leheletükig védelmezték azt a zászlót, amelyre felesküdtek. Továbbá ott ontotta vérét sok családos ember is, kiket a háború a békés családi otthontól, feleségének és gyermekeinek ölelő karjaiból elszakított, és elszólított a haza iránti kötelesség. Tetemük fölött varjak keringtek, otthon özvegyek és árvák hulló könnyei kísérték a sírba a távol elesett halottakat”.
Orosz hadifoglyok Bakán
Az ellenséges haderő katonái közül ezrével fogságba kerültek egy részét a csallóközi táborokba irányították. A visszaemlékezések szerint a Duna-parti településre is érkeztek orosz hadifoglyok, akiket különféle munkákra alkalmaztak. A polgári foglalkozásuknak megfelelően osztották be őket a munkaerőt igénylő polgárokhoz. A többségük a gazdaságban dolgozott, hogy segítségükkel helyettesítsék a fronton harcoló helyi férfiak munkaerejét. Pontos létszámukról nem maradtak fenn feljegyzések, ám az tudvalevő, hogy hadifoglyot a faluban nem temettek el.
Rablás dunyhával
Emlékezetes tettükkel azonban a legrosszabb benyomást tették a helyi lakosságra. Egy alkalommal az al-bakai bíró háza előtt gyülekeztek, majd saját anyanyelvükön hosszas tanácskozásba kezdtek. Habár az arra járó helybeliek figyelmét felkeltették, ám ők semmit sem értettek az egészből. Az egyikük, bizonyos Nyikita vitte köztük a szót, ami – utólag végiggondolva – a részletes terv ismertetéséről szólhatott.
Amikor az éj közeledtével a falu nyugovóra tért, és az utolsó bakai is elhagyta az utcát, újra találkoztak a bíró portájánál. Először kibontották a ház hátsó oldalát, hogy egyikük minden zaj nélkül bemászhasson rajta. A háziak a másik szobában aludtak, mégsem vették észre, hogy a község Wertheim típusú páncélszekrényét kivitték az utcára. A későbbi nyomozás eredményeként megállapították ugyanis, hogy a ravasz tolvajok a zaj csökkentése érdekében „dunnát” (dunyhát) dobáltak a padlóra. A libatollal bőségesen megtöltött párnának köszönhetően nesztelenül ki-be járkálhattak. Még arra is volt idejük, hogy további értékek után kutatva felforgassák a szobát, az iratokat pedig szétdobálják.
A foglyok szökése
Az első napsugarak a hadifoglyokból lett tolvajokat természetesen már nem Bakán érték. Az orosz hadsereg egykori katonái pontosan kifigyelték, hogy a pénztárból milyen zsákmányra számíthatnak, amellyel végül is a szökésüket akarták finanszírozni. A gondosan előkészített tervüknek meglett a „gyümölcse”: megszerezték a település pénzét. A feltört és kifosztott trezort a szántóföldeken hagyták, és többé vissza sem néztek a Duna menti falucskára.
A csendőrség a visszamaradt hadifoglyokat „hiába vallatta a legnagyobb szigorral”, a nyomozás szempontjából hasznos információt nem sikerült kicsikarni belőlük. A hatóság tehát bottal üthette a tolvajokká lett hadifoglyok nyomát.
Felhasznált irodalom:
Burján Imre: Szemelvények Rábapatona múltjából, Rábapatona Község Önkormányzata, 2017.
Horváth Lajos-Nagy Attila-Varga László: Császári és királyi hadifogolytáborok a Csallóközben (1914-18) Dunaszerdahely, Nagymegyer, Somorja. Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, Dunaszerdahely, 2015