Hóz Andrásné született Nágel Máriát a közelmúltban, százkettedik születésnapja alkalmából köszöntötte otthonában Szőgyén polgármestere, Méri Szabolcs és Farkas Zsolt esperesplébános.
Mariska néni szobája falát elborítják a Zsolt atyától kapott szentképek, melyeket a századik, a százegyedik és a százkettedik születésnapjára kapott. Az ágya fölött ott van a szeretett férj, Hóz András katonaképe.
Az idős asszony sokat időz a múltban, elevenen őrzött emlékeiben. „Mielőtt megromlott a látásom, szívesen olvastam, a televízió néhány műsorát is megnéztem. Szerencsére még a rádiót hallgatom, és itt van nekem az imádkozás. Mindig is sokat imádkoztam, és minden reményemet csak a Jóistenbe vetettem. Amíg bírtam, templomba is jártam, de már gyengék a lábaim. Így szinte egész nap imádkozom és a régi dolgokon gondolkozom. Sok minden eszembe jut, a legtávolabbi múltból is” – mondta az ünnepelt.
A 102 éves ünnepelttel koccint Farkas Zsolt atya, Méri Szabolcs polgármester, Rózsika, a menye, és a község anyakönyvvezetője (Fotó: Berényi Kornélia)
Mariska néni 1918. január 18-án született Szőgyénben. Tizenhárom évesen árván maradt öt testvérével. Beteg édesanyját ápolta haláláig, mint a legfiatalabb leány a családban, miközben megtanulta a főzés és a háztartás tudományát, a gazdaság asszonyi teendőit. Tizennyolc évesen lett Hóz András férfiszabó felesége. Imre fiuk 1939-ben született. Férje a bevonulása után, még katonaruhában is varrt, ezért abban bizakodtak, talán nem viszik ki a frontra. De nem így történt.
A behívó érkezése után a csapatok Komáromban időztek. Mariska néni így emlékezik: „Többször utaztam Komáromba, a laktanyába András után, ahol az egysége állomásozott. A hároméves Imrét is több alkalommal magammal vittem. 1942. november 1-jén készültem újra meglátogatni őt. A bátyám próbált lebeszélni, hogy ne menjek, már nem találom ott, mert elindultak a frontra. Nagyon nyugtalan voltam egész éjszaka, ezért kora hajnalban útra keltem.
Az ünnepelt családja körében a 100. születésnapon (Fotó: Berényi Kornélia)
Amikor a városba értem, a katonák már hosszú sorokban meneteltek az állomás felé. Megtaláltam Andrást, és az állomáson még fél órán át beszélgethettünk. Mondta, hogy Oroszországba viszik őket. Nagyon megrémültem, sírtam, de András nyugtatott” – emlékezik, majd halk sóhaj után hozzáteszi: „Akkor láttuk egymást utoljára.”
Hosszú csend következik. Arra a kérdésre, hogyan élte át a háborús éveket, azt feleli, úgy, mint a többiek. „Nehezen, küzdve, reménykedve.”
Hóz András felől 2003-ig semmilyen hír nem jött. Hatvanegy év várakozás után, akkor kapott értesítést a Magyar Honvédelmi Minisztériumtól, melyben közölték, hogy Hóz András 1943-ban Obojannál, a Don vidékén eltűnt.
Mariska néni soha nem ment újra férjhez, nem keresett másik társat. Egész életében keményen dolgozott, hogy a fiát felnevelje. Nem panaszkodott, nem siránkozott. Anyósával, András édesanyjával együtt nevelte fel Imre fiát. Dolgozott a földeken, a mezőgazdaságban, majd 16 éven keresztül kézbesítőként a postahivatalban, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Amikor 1962-ben Imre feleségül vette Mánya Rozáliát, családi házat építettek, és egy fedél alatt élnek a mai napig.
A 102 éves Mariska néni a februári parlamenti választások részeseként (Fotó: Berényi Kornélia)
Imre fiát 2012-ben eltemette, de a család szeretete nagy vigasz számára. Menyével az együtt töltött hosszú évek alatt igazi anya-lány kapcsolat alakult ki. Szoros kapocs köztük a hasonló sors, hiszen Rózsika szintén hadiárva. Édesapja ugyancsak 1942-ben indult a frontra, ahonnan 1943 áprilisában még írt levelet, majd májusban született meg Rózsika, az akkor hároméves Gyula testvéreként. Az ő édesapjuk is a Donnál tűnt el, az értesítő szerint Nyizsníj Tagilnál. A két árvát szintén egyedül nevelte fel az édesanyjuk. Rózsika így vall: „58 éve vagyok a menye. Korán árvaságra jutottam, de elmondhatom, az anyukámat helyettesítette és ez így van a mai napig.”
Özvegy Hóz Andrásné üldögél a szobájában, a rózsafüzért morzsolgatja, és szívesen hallgatja mindazt, amit a menye közvetít a szűkebb és tágabb világról. Bár a rokonok és ismerősök többsége már nem él, ő érdeklődéssel követi a történéseket, a falu életét. Február végén, a parlamenti választások folyamán ő is kinyilvánította véleményét, és leadta szavazatát a házhoz vitt urnába. A rádióban főleg az egyházi műsorokat hallgatja, és várja a családtagokat, a dédunokákat.
Befejezésül azt mondja tréfásan: „Talán itt felejtett engem a Jóisten?” Majd boldog derűvel hozzáteszi: „Még álmomban sem gondoltam soha, hogy ilyen hosszú életet kapok. Szeretnék már hazatérni. A Jóistenhez menni, akiben egész életemben bíztam. Oda, ahol Andrásom és Imre fiam vár rám.”
Mariska nénitől tanulhatunk hűséget, kitartást, küzdeni tudást, és az Istenbe vetett hitből merített végtelen erőt. Tanulhatunk tőle megbocsájtást. Mert csak az tud így élni, ilyen békés derűvel, aki mindenkinek megbocsájtott. Megbocsájtott a világ urainak is, mindazoknak, akik háborúkat szítanak, elrabolva szerelmeket, boldogságot, családot és az együtt töltött évtizedek lehetőségét.
Mariska néni megtalálta élete értelmét, mely elmondása szerint a hitében gyökerezik. A zsoltárossal együtt imádkozik. A Zsoltárok könyvének 91. fejezete így kezdődik: „Aki a felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik.” Majd így fejeződik be a 16. versszakkal: „Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én üdvösségemet.”
