Eleink nyaralási szokásait ismertetve az előzőekben szó esett arról, hogy a 19. század végén már minden társaságbeli családnak „illett” valamelyik divatos üdülőhelyen eltöltenie néhány hetet vagy akár hónapot, s akik ezt valamilyen oknál fogva nem tehették meg, azok az ismerőseik, szomszédaik elől otthonukban megbújva nemegyszer azt a látszatot keltették, mintha elutaztak volna.
A nyaralás fogalma azonban gyakran kötődött a gyógyfürdőkben töltött pihenéshez, melynek egyben kúrajellege is volt. A Monarchia területén a 20. század elején mintegy 800 fürdő működött, a nagyvilágaiktól a parasztfürdőkig sokféle adottsággal és kínálattal. Szállók, villák, családi nyaralók, vendéglők, gyógyterem és park, fedett és nyitott sétányok, fürdőházak, színház, templom, bazársor, emlékművek, zenepavilon és kútház voltak fontos és jellegzetes építményeik.
A divatos helyeken zajló társasági élet sokakat vonzott, és természetesen büszkén számon tartották a híres vendégeket, államfőket, pénzembereket, művészeket.
A fürdőidény általában május elejétől szeptember közepéig tartott, a szezon nyitására és zárására általában ünnepélyes keretek között került sor. A XX. század elején a legvonzóbb fürdőhelyek (Pöstyén, Trencsénteplic, Herkulesfürdő) már egész évben fogadtak vendégeket, míg a tátrai és balatoni üdülőhelyek pedig a téli sportok kedvelőinek nyújtottak kikapcsolódási lehetőségeket.
Fürdőre utazni – főleg a vasútközlekedés megindulása előtti időkben – hosszú és fáradságos vállalkozásnak számított. Olykor egész napon át kellett zötykölődni postakocsival vagy fogaton csomagok tömkelegével a korabeli utakon. A vasút megjelenésének ennek ellenére mégsem örülhettek maradéktalanul a fürdők üzemeltetői, mert akik az utazás viszontagságos volta miatt addig a hazai üdülőhelyeken nyaraltak, a vasút térhódításával viszont olcsón és a korábbiakhoz képest rövid idő alatt eljuthattak a külföldi, felkapott helyekre és ha megtehették, felszereltségük miatt inkább azokat részesítették előnyben.
Fotó: Fortepan.hu
A fürdő irányítása a fürdőigazgató és fürdőbiztos hatáskörébe tartozott. Megérkezés után a vendégnek illett felkeresnie az igazgatót, ki kellett töltenie a bejelentkezőlapot, s kifizetnie a gyógydíjat és a zenedíjat. Figyelemre méltó, hogy a vagyonosabbak többet fizettek, mint a szegények. Az összeg meghatározása az igazgató joga volt. A fürdőbiztos pedig azért felelt, hogy semmi ne zavarja a pihenők nyugalmát, valamint ő engedélyezte a színtársulatok, mutatványosok fellépését is.
A nyaralás és gyógyulás szoros kapcsolatát jelzi, hogy a vendégek többsége, ha már ott volt, akkor is vállalt valamilyen kúrát, ha nem volt beteg.
A kezelés időtartama minimum négy, de általában hat, esetleg nyolc-tíz hét volt. Az utazás viszontagságai arra ösztönözték a vendégeket, hogy ha már megtették a fárasztó utat, ne siessenek haza.
A vendégek többféle gyógykezelés közül választhattak, s a fürdőkalauzok gyakran tartalmaztak diétás étrendre vonatkozó rendelkezéseket. A vendégek egy része hízni szeretett volna, ugyanis akkoriban azt tartották, hogy a tüdőbaj gyógymódja a sok pihenés, jó levegő és súlygyarapodás.
Egy tárlaton a korabeli fürdőhelyek ajándékboltjának kínálata (Fotó: pestbuda.hu)
A XIX. században mindvégig nagy súlyt fektettek az ivókúrára. A nap azzal vette kezdetét, hogy a vendégek fél hatkor a zenekar jelzésére a forráskúthoz sereglettek, ahol zeneszó kíséretében, sétálva kortyolgatták el a gyógyvizüket. A fürdőorvos ellenőrizte, hogy betartják-e az előírt mennyiséget. A reggeli séta helyszíne rossz idő esetén az oszlopcsarnokkal ellátott fedett kolonnád volt. A fürdőkúrára általában a délelőtti órákban került sor.
A nagyobb helyeken a medencefürdő mellett igénybe lehetett venni kád-, iszap-, és gőzfürdőt is.
A Monarchia idején a fürdők szinte egységesen historizáló eklektikus stílusban épültek, a szállót parkok övezték. A módosabbak az üdülőtelepen villákat építettek, s nyaranta az egész háztartást cselédestől oda költöztették, ahol a szokásos életvitelüket folytatták. A fürdőélet legfontosabb tartozéka a központi szálló vagy fürdő épületében található gyógyterem volt. Itt tartózkodhattak napközben a nyaralók, élvezve egymás társaságát, de vendégeket is fogadhattak. Akadt a közelben kávéház, étterem, olvasóterem, ahogy bazársor is.
A fürdőhelyen sem volt nélkülözhető az elegancia, a hölgyek gazdag ruhatárat vittek magukkal. Egy magára valamit is adó nő négyszer öltözött át naponta. A lányos mamák árgus tekintettel fürkészték a korzózó ifjakat, hátha akad köztük jó parti.
De természetesen a gáláns kalandok és flörtölés is velejárója volt a fürdőéletnek, mindig akadtak, akik megvigasztalták a férjük nélkül érkezett magányos hölgyeket.
Fizetett alkalmi hölgyekről pedig a szállodaszemélyzet gondoskodott a legteljesebb diszkréció mellett. Ettől eltekintve a társaság szigorúan tartotta magát az etiketthez, a méltóságos úr csak a méltóságoshoz ült le reggelizni.
Fotó: újkor.hu
Ami az egyéb szórakozást illeti, rendszeresen hívtak meg színésztársulatokat vendégszerepelni, táncestélyeket szerveztek, amelyeket azonban este tízkor szigorúan be kellett rekeszteni, hogy senki nyugalmát ne zavarják. Ezekre az estélyekre a környékbeliek is eljöttek. Nagyon népszerűvé váltak az Anna-bálok, ahol megválasztották a bál szépét, és a szezont záró Szent-István-bálok. Valamirevaló fürdő elképzelhetetlen volt zenekar és zenepavilon nélkül. A reggeli ivókúra idején és délután is szólt a zene, melyet cigányzenészek szolgáltattak.
A Monarchia széthullása után vége szakadt a békebeli fürdőéletnek. Egész sor kiváló nyaralóhely került a határokon túlra, és az országok közötti viszony sem kedvezett az idegenforgalomnak.
Időközben a gyógyüdülést a strandolással egybekötött nyaralás váltotta fel, mind népszerűbbek lettek a tavak melletti üdülők, és a közlekedés fejlődése lehetővé tette, hogy a fürdőket pár napra, esetleg pár órára is felkeressék. A régi, hetekig tartó fürdőélet pedig már csak a nosztalgikus emlékekben élt tovább.
Mindezek alapján egyértelmű, hogy a kifejezetten pihenésre, kikapcsolódásra
szánt időt a városi polgárság igénye alakította ki. A folyamatos munka, amelyet a mezőgazdasági munkálatokkal ellentétben az időjárás, az agrárterminusok kötöttsége nem befolyásolt, tudatosan kialakított nyaralásra, kikapcsolódásra szánt szabadidőt hozott létre.
A vidéki szegény lakosság, mely zömmel mezőgazdaságból élt, illetve mezőgazdasági tevékenységet folytatott, természetesen nem hódolt a nyaralás „úri“ szokásának, ahogyan a városi munkásság sem, egyrészt, mert nem engedhette meg magának, másrészt a mezőgazdasági foglalkozást végzők számára a nyár nem a kikapcsolódás, a pihenés, hanem a munka dandárjának ideje volt.
Forrás: https://torimaskepp.blog.hu
https://felvidek.ma/2020/07/igy-nyaraltak-regen-1-resz/
