Az őskor egyik szakasza, a kőkorszak körülbelül a két és fél millió évvel ezelőtti időtől i. e. 4500-ig tartott. Természetesen e hosszú időszaknak is több szakasza volt (paleolitikum, mezolitikum, neolitikum), s tájainkon elsősorban az újkőkor embere bukkant fel, de más lelőhelyek is ismertek. A neolitikumot a régészetben úgy is emlegetik, mint a kőkorból a rézkorba való átmenet korát, s bár a kőkorszakot általában a rézkor követte, de az „egyes régészeti műveltségekben más és más időpontban”.
Ipolyság rövid történetének digitalizált változatában írják, miszerint az „Ásatások során feltárt leletek bizonyítják, hogy a Korpona patak völgyétől Parassapusztáig már az újabb kőkorban (paleolit) élt itt ember.” (Danis-Pálinkás) Sajó Sándor ugyancsak hangsúlyozza, hogy „A föld méhéből előkerült őskori szerszámok, edények és hamvvedrek tanúskodása szerint már ősrégi időkben is ember lakta e vidéket.”
Feltétlen szólnunk kell itt az 1838-ban Fejérváry Miklós által létrehozott Honti Régészeti Társulatról, amely 1847-ben ritkaságszámba menő tárgyait, köztük mamutfogakat, kővé vált fákat, tengeri csigákat, régi állati csontokat adott át a Nemzeti Múzeumnak.
Köztük több olyan anyag is volt, amit az Ipolysággal szomszédos honti és tesmagi (ez utóbbi ma a város része), valamint a palásti határban találták. Eme őskori leletek is bizonyítékai mindannak, hogy Ipolyság környékén a kőkori ember megtelepedéséhez szükséges feltételek megvoltak.
Az aurignaci kultúra ipolysági leletei
Az aurignaci kultúra tulajdonképpen Európa és Délnyugat-Ázsia régészeti kultúrája. A típuskultúra nevét első lelőhelyén, a dél-franciaországi Aurignac település melletti területen feltárt leletegyüttesről kapta. Az ide besorolt leletek legkorábbi képviselői 40–36 000 évvel ezelőttiek, az utolsó ilyen jellegű leletek 28–26 000 évesek. Ezek tehát az őskőkorszak utolsó periódusának, a felső paleolitikumnak kezdeti szakaszára esnek. Az ezt megelőző kultúra a mousteri, követője pedig a gravetti, közép- és kelet-európai változata a szeleta-kultúra.
Fejérváry Miklós, aki egyik elindítója volt Ipolyságon az őskori kutatásoknak ( Csáky K .repr.)
Ipolyság környékén dr. Majer István (1887-1983) geológus, paleontológus – aki a Börzsöny hegység északi részének üledékes képződményeivel is foglalkozott – bukkant ilyen „szétszórt palaeanthropologiai” leletekre, illetve különféle kőeszközökre. Minderről Az ipolysági aurignacien lelet címmel értekezett (Barlangkutatás, 1920/8.)
Még 1913-ban „kirándult” Ipolyságra, hogy egyik készülő tanulmányához újabb anyagot gyűjtsön.
Erről maga is beszámolt, érintve az első itteni csodálatos felfedezését: „Megérkezvén Ipolyságra, a Wágner-féle vasúti vendéglőben szállottunk meg, hol a tulajdonostól arról értesültünk, hogy kertjében néhány nap előtt teniszpálya-nagyobbítás alkalmával egy nagyobb állat csontmaradványaira bukkantak az alig 2 méteres löszben földásás közben, melyből még egy-két töredékes darab, csigolya, egy fog stb. akkor is a nevezett helyen hevert, míg a többi darabot több nap után, megérkezésünket megelőző ünnepnapon elvitte egy gazdasági felügyelő, állítólag a múzeum részére. Megtekintvén a még ott heverő maradványokat, mindjárt láttuk, hogy egy fiatalabb mammuttal van dolgunk, amelyet első megtekintésre Elephas primigenius BLUMENB-nak gondoltunk.” Másnap néhány száz méternyire ettől a helytől délnyugat irányában, „az erdős domboldal nyirokjának felszínén, amely alól már néhol az andezit is kibukkant, egy obszidián-szilánkot vettünk észre, azt gondolván, hogy itt egy ősember eszközével van dolgunk”. (1920:14. p.) De találtak még több kvarcféleséget és eszközkinézésű darabot is, illetve két megmunkált darabot, melyről a kutató így írt beszámolójában: „mindjárt tudtam, hogy paleolith és leginkább aurignacien kinézésű”. (1920:15. p.)
Majer a „A jégkorszakok chronologiájának problémája” című egyik előadásában azt is elmondta, az „eddigi lelet áll 7 darab jellemzőbb kőeszközből és egy csonteszközből”, s az utóbbiak anyaga „opálos kvarcféleség éspedig a két nagyobb és a két kisebb darab anyaga galambszürkés, helyenkint barnás opálos kalcedon”. (1920:16. p.) Hangsúlyozta azonban: „valószínűbb, hogy kőeszközanyagunk máshonnét való, mert a leghosszabb eszköz anyaga világos testszínű, mályvaszínű opál, míg egy kisebb darabé májopál és a legkisebb szilánké obszidián, mely anyagok szintén nem e vidékről származnak”. (1920:17. p.) A jellegzetes aurignaci darabokon kívül előfordultak még a „mikrolithok, melyek az aurignaci kőiparnak szintén jellegzetes kísérői bizonyos mennyiségben”. Feltételezte a kutató egy őskori műhely közelségét, amit esetünkben „a kőmag vagy nukleusz előfordulása” jelez. (1920:18. p.)
Az aurignaci kőeszközök társaságában csonttárgyakat is találtak, melyekről „a legnagyobb biztonsággal” állította, hogy ezek a mamut-, azaz az „Elephas vastagcsontból vagy agyarból készültek, mely állat akkor e vidéken bőven állt az ősember prédájára”. (1920:19. p.) Felbukkantak e tájon medvevégtagcsontok is, s a leletekből a kutató primitív ősi nyilakra is következtetett, hangsúlyozva, hogy az itteni ősember már a fának a nyíl ívéhez való felhasználását is ismerhette. A fa megmunkálását szolgálhatták a kőeszközökből készült, errefelé talált pengék, illetve pengevégek is.
Paleolit kori (őskőkori vagy pattintottkő-korszakbeli) lelőhely a Nagyberek dűlőben
A Középső-Ipoly mente újabb őskori lelőhelyéről, melyet Ipolyság Nagyberek dűlőjében tártak fel a Korpona jobb partján, 1984-ben Bánesz László és Nevizánszky Gábor számolt be az Archeologické rozhledy című szaklapban. Megemlítik, hogy Ipolyság a legrégebben ismert őskori telephelyek egyike a mai Szlovákia területén. Egyben utalnak a fent említett, 1913-as felszíni kutatásokra, illetve Gábori Miklós magyar régész, antropológus későbbi feltárásaira, melyek során felbukkant ugyancsak több kőkori lelet, különféle penge, véső s egyéb kőkori tárgy. Szólnak a Parassa I. és a Parassa II. lelőhelyekről, melyektől az általuk felfedezett régészeti telephely nagyobb távolságra esik, bizonyítandó ezáltal, hogy az őskori ember Parassától a Korpona patakig belakta a vidéket.
Dr. Horváth István ipolysági gimnáziumi tanár, régész (Pásztor Péter felv.)
A két felvidéki magyar régész a vágóhíd és a Strojstav üzem területén akadt 1982-ben a lelőhelyre a szántóterület felszínén. A Nagyberekben feltárt anyag szerves egységet képez a város túloldalán felfedezett leletekkel, s bár a távolság köztük olykor több kilométernyi is lehetett, feltételezhetően az alsó- és felsőpaleotikumi ősember kapcsolata is megvolt e helyeken. A kutatók szerint az e korból származó telephelyek tovább bővíthetők Gyerk irányába, ahol az itteni magyar gimnázium jeles tanára, dr. Horváth István (1885-1941) is kutatott, sőt a Nagyberekből is rendelkezhetett leletanyaggal. Az említett telephelyekről begyűjtött anyag alapján azonban nem lehet besorolni valamelyik kultúrába ezeket. Talán a nagybereki leletek a gravetti kultúrkör későbbi fázisával mutatnak rokonságot.
Mivel az Ipoly mindkét partján sűrűn előforduló őskori telephelyekkel kell számolnunk, az is feltételezhető, hogy volt errefelé a kőmegmunkálásnak valamilyen műhelye is.
Ezért a további vizsgálódások fontosak lehetnek a témakör alaposabb megismerése szempontjából. A tanulmányhoz csatolt rajzokon a szerzők többféle pengét, vésőt, azok törekékeit mutatják be.
