Pozsony óvárosának egyik legfontosabb ütőere a Mihály utca. Minden egyes épülete értékes műemlék, mindegyiknek megvan a maga története. Most az egyik legkevésbé feltűnő épületét vesszük számba. Ha a nevét adó Mihály-kapun lépünk be, bal felől középtájt találunk egy első pillantásra szerénynek tűnő épületet.
Talán egyetlen különlegessége, hogy keskenyebb a többi háznál. Az ember szeme könnyen átsiklik felette. De ha már észrevettük, ráeszmélünk, hogy egy kápolna. Halványzöld klasszicista homlokzatán sötétzöld kapu van, mely manapság sajnos majdnem mindig zárva van.
Sok évvel ezelőtt még napközben rendszerint nyitva állt, és ha beléptünk, meglepődve láttuk, hogy egy szerény méretű és nem túldíszített, mégis gyönyörű tiszta gótikus stílusú kápolnában tárul elénk.
Szomszédjában hajdan a pozsonyi magyar könyvesbolt működött, és ha egy jó könyv megvétele után ide tért be az ember, szinte más világ fogadta. Mintha más dimenzióban járnánk. Az utca moraja távolinak tűnt, a kápolnában rendszerint nem volt senki, esetleg egy imádkozó néni, a napfény gyönyörűen világította meg a mérműves ablakon át a belső tér időtálló falait, az oltárt és mellette egy magányos sírkövet. Az időtlenség különös atmoszférája hatott át mindent.
De hogy került ez a kis kápolna a házak közé?
Azt mondják, valaha a két szomszédos ház gazdája megegyezett abban, átjárót hagynak a házaik közt, hogy szekérrel be tudjanak hajtani az udvarukba. A középkori Pozsonyban több hasonló kis sikátor volt, némelyik idővel beépült, mások a mai napig megmaradtak. Ahogy múlt az idő, változott az igény, a házak gazdát cseréltek, második, harmadik tulajdonos kezén voltak.
Egyszer aztán egyikük szerette volna a házát bővíteni, és mivel úgy tudta, a kis utcácska a telkéhez tartozik, mit se látott egyszerűbbnek, minthogy azt építse be. Gondolta, szól a szomszédnak… igen ám, de a szomszéd alaposan felháborodott. Hiszen ő úgy tudta, az ő telkéhez tartozik! Nosza, mentek a bíróhoz, tegyen igazságot… a bíró megígérte, megállapítja, kinek van igaza. De bármennyire igyekezett is, a régi iratokat lapozta, kereste az igazságot, ennek a teleknek nyomát se találta. Jöttek a szomszédok újból… egyszer együtt, máskor külön-külön… egyik bort hozott, a másik pénzt adott.. a bíró ítélt volna, de nem tudta eldönteni, kinek is van igaza.
Addig húzódott az ügy, mígnem a bíró meghalt. Utódja újból kezdte az ügyet vizsgálni. A szomszédok ügyvédeket fogadtak, azok pedig mindent megtettek, hogy gazdájuk igazát bizonyítsák. De bármennyit pereskedtek, csak nem bírtak az igazságnak utánajárni. Így évekig húzódott a per. Az új bíró is befejezte földi pályafutását. De a per csak nem zárult le. Évről évre nőtt az akták tömege, ha az egyik tulajdonos felé hajlott a mérleg nyelve, a másik azonnal talált érvet, bizonyítékot arra, hogy neki van igaza. De idővel a szomszédok is megöregedtek, meghaltak, s a fiaik folytatták a pert. Persze az ügyvédek is cserélődtek, a bírók is, lassan száz év óta. De az igazság csak nem akart kiderülni. A két szomszéd család nem sajnált semmi költséget, mindegyik az igazát akarta bizonyítani. Az ügy iratai meg csak szaporodtak, szaporodtak, már senki se tudta követni.
A sokadik bíró haja őszült meg az ügy felett, mígnem olyan személy került a bírói székbe, aki ember volt a talpán.
Eldöntötte, pontot tesz az ügy végére. És meg is tette. Megeskette mindkét tulajdonost, bármi is lesz az ítélet, mindketten alázattal elfogadják. Összehívta a város száztagú nagytanácsát, majd ünnepélyesen kihirdette az ítéletet: a két szomszéd család az üres telken építsen kápolnát. A meglepett hallgatóság láttán még hozzáfűzte az indoklást: az elmúlt száz évben mindkét család rengeteg pénzt, időt, munkát fektetett bele, hogy az igazát bebizonyítsa. Ha ezt folytatnák, talán sosem derülne ki az igazság!
De egy kápolnát felépíteni bizony olcsóbb és hasznosabb! Hatalmas taps töltötte be az üléstermet.
A bíró bölcs ítélete mindenkinek tetszett, a két szomszéd család is elfogadta. Hiszen valóban olcsóbb volt közösen kápolnát építeni, mint pereskedni, és egyiknek sem volt az az érzése, hogy vesztett. A két család felépítette a kápolnát, és összebékültek, oda jártak ezentúl imádkozni.
(Fotó: Brogyányi Mihály)
Van a kápolna történetének komorabb változata is. Valaha gazdag kereskedő háza állt itt.
Egyetlen fia volt, aki külországi egyetemet járt, jóképű, értelmes fiatalember volt. Apja vagyonának egyetlen örököseként nagyszerű élet állt előtte. És hogy boldogsága teljes legyen, megismert egy Katalin nevű gyönyörű leányt. Katalin sem volt közömbös iránta, így hamarosan jegyesek lettek, és boldogan várták esküvőjük napját. Az esküvő reggelén a násznép az apa házába kísérte Katalint. Reggeltől cicomázták, öltöztették a ház legszebb szobájában. A vőlegény hamarabb elkészült, és mielőtt a jegyesét oltárhoz kísérte volna a dómba, legénytársait még egy búcsúitalra hívta a Zöld házba. De mielőtt elindult volna, még benyitott a tisztaszobába, hogy még egyszer megnézze menyasszonyát. Ez pedig, ahogy régóta tartják, szerencsétlenséget hoz. A vőlegény esküvője napján nem láthatja a menyasszonyt, addig a pillanatig, míg el nem indulnak az oltár felé.
Fiatal barátunk ezen csak mosolygott. Megcsodálta jegyesét, majd vidáman futott cimborái után, aki már várták a vendéglőben. Kétszer ürítették ki a boroskupát a vőlegény, majd a menyasszony egészségére, harmadszor is koccintottak volna, de ekkor hangos kiabálás, futó emberek zaja ütötte meg fülüket. Hősünk rosszat sejtve kiszaladt az utcára és a szülői ház felé igyekezett. Pár pillanat múlva beigazolódott rossz sejtése.
A házuk lángokban állt, az utcán menekülő, jajveszékelő emberekben a násznépre ismert.
Miközben mindenki a menyasszonnyal foglalkozott, a konyhát őrizetlenül hagyták és tűz ütött ki. Mire észbe kaptak, a ház menthetetlenül égett. A vőlegény első gondolata, amikor meglátta az égő házat, a szerelme volt.
Katalin! Katalin! Kiáltotta, és az égő házba rohant. Katalin ekkor már biztonságban volt, de a ház összeomlott, maga alá temetve a vőlegényt. A siránkozó násznép már nem tudott segíteni rajta.
Mérhetetlen volt Katalin fájdalma, de még nála is jobban fájt az apának egyetlen szeretett fia elvesztése. Vagyona, pénze nem okozott neki örömet többé. Mindenét a ciszterci apácák rendjére hagyta. Leégett háza helyén kápolnát építtetett számukra. A kápolnát Szent Katalinnak szentelték, Katalin pedig belépett az apácák közé. Élete végéig ott imádkozott az egyetlen férfiért, akit életében szeretett. Halála után pedig ott temették el. Sírköve mai napig az oltár mellett áll.
Bár mindkét történetnek megvan a mondanivalója, a történelmi tények szerényebbek.
Pozsonyban és környékén a középkorban komoly birtokai voltak az ausztriai Heiligenkreuzi ciszterci apácakolostornak.
Itteni birtokaik kezelésére előbb gazdasági udvarházuk volt Pozsonyban, később a rendház kisebb filiája működött itt, ahol az apácák közül néhányan gyakran tartózkodtak.
Számukra épült házuk mellett a kápolna, 1311 és 1325 között. Később a rendház megszűnt, a kápolna viszont megmaradt. Sajnos ritkán lehet bejutni. Gótikus ívei így rejtve maradnak, a szerény klasszicista homlokzat keveset árul el róla.
(Brogyányi Mihály/Felvidék.ma)
