A fodrászatok, kozmetikai szalonok járvány miatti zárvatartása sokak számára okozott bosszúságot a szépségápolási lehetőségek hiánya miatt is. Egy ismerősöm megjegyezte, úgy érzi magát, mintha visszacseppent volna dédanyáink idejébe, akik még nélkülözték ezeket a vívmányokat. Nos, ha műkörmöshöz nem is járhattak, abban azért biztosak lehetünk, hogy a nők minden korban megtalálták a szépségápolási praktikákat, fortélyokat.
A női szépségideál koronként és vidékenként változott, viszont dédanyáink idejében általában a piros arcszínű, kerekded orcájú és hosszú, dús hajú lányokat-asszonyokat tartották szépnek. A női szépség összekapcsolódott az egészséggel, a lányok-asszonyok munkára, szülésre, életre való alkalmasságával.
A pirospozsgás, egészséges arcszín érdekében és hajnövesztésre eleink különböző növényi főzeteket, kenőcsöket, vásárolt kozmetikai szereket alkalmaztak.
Hogy a bőrük szép és egészséges legyen, azt petrezselyemfőzettel, kutyatejjel való kenegetéssel, rózsaszirommal történő füstöléssel, csodakutak, források vizében való mosakodással próbálták elérni. Tejjel, tejszínnel és vajjal is simává, szebbé varázsolták a bőrt, a kivörösödött kezet, lábat pedig faggyúval kenegették.
Karácsonykor vagy újévkor a lányok piros almát ettek, piros almára öntött vízzel mosakodtak, hogy arcuk szép piros, egészséges legyen. A 20. század közepén városi hatásra jött divatba az arc pirosítása. A lányok piros ruhával vagy papírral dörzsölték be az arcukat. A szeplőt csúnyának tartották, így elmulasztására különböző praktikát alkalmaztak. Tavasszal „szeplőt hánytak“ a fecskét látok, szeplőt hányok mondókával, vagyis szeplőiket az elsőként érkező fecskével vitették el. Arcukat az első márciusi hólével, az első májusi harmattal mosták meg, s amint látjuk, ezekben az esetekben mindenütt az első dominált.
A virágvasárnapi kiszehajtáskor – amikor a telet jelképező szalmabábut kivitték a faluból, és vízbe dobták – a szeplők és más bőrhibák elmulasztására a kiszéből kitépett és benedvesített szalmacsomóval mosták meg arcukat, majd a szalmacsomót vízbe dobták. Nagypéntek hajnalán a lányok beálltak a folyó vagy patak medrébe a víz folyásával szemben, merítettek a vízből, és megmosták vele az arcukat, hogy szépek, egészségesek, fürgék legyenek. A pünkösdi harmatnak szintén egészség-, de főként szépségvarázsló erőt tulajdonítottak. Pünkösd hajnalán napfelkelte előtt a harmatban mosakodtak, hogy szép legyen a bőrük, ne legyen szeplős az arcuk.
A lányok-asszonyok ékessége a hosszú, dús haj volt. Ezért csupán a végéből nyírtak le egy kicsit, hogy gyorsabban nőjön.
A női hajat csak büntetésként, főleg erkölcsi vétségért vágták le. Általánosan elterjedt szokás szerint hajat kizárólagosan növő hold idején vagy újhold péntekén vágtak, hogy aztán a növő holddal együtt nőjön. Tilos volt teliholdkor, mert a fogyó hold hatására nem növekedett volna. A kislányok haját tavasszal megvágott diófa levével kenték, a nők a magukét szomorúfűzág főzetében mosták. A lányok hajnövesztő növényeket (márialent, jegenyefabimbót, ökörfarkkóró-virágot), szarvasbogáragancsot fontak a hajukba.
Fotó: Műlt-kor
A hajhullás megelőzése végett nem volt szabad naplemente után, pénteken és holdfogyatkozáskor fésülködni. A hajat hamulúggal, mosószódával, kukoricatorzsa főzetével mosták, majd esővízzel öblítették le. Szőkítésre kamillafőzetet használtak. Az eszményi barna hajszínt diófalevél főzetével, dióolajjal és zsírozással érték el. A frissen mosott hajat zsírral vagy dióolajjal kenték be, hogy ne kócosodjon, ne szálljon szerteszét, és a fésű se húzza.
Bonyolult, hosszadalmas volta miatt az asszonyok hetente csak egyszer, a szombati hajmosáskor vagy vasárnap reggel a templomba menet előtt bontották ki kontyukat. A leányt anyja, a férjes asszonyt általában anyósa fésülte. Hétköznap csak az előhajat igazították meg. Vékony fonatokban szárították, vagy cukros vízzel formálták meg a fürtöket, később vassal hullámosították.
A fehér arcbőr elérésére fehér liliom pálinkába áztatott szirmait és kamillafőzetet is használtak. A szemöldököt szénnel rajzolták meg, hogy fekete legyen.
Egy 19. századi meghatározás szerint a „női alak úgy szép, ha kerekded, hullámos vonalakat mutat, a kiszögellő csontokat egészséges hús takarja”. A derékméretet akár negyven centiméteresre is leszoríthatta a darázsderék elérését szolgáló fűző. Az egészséges, szép kebel a korabeli leírások szerint középnagyságú, kemény és feszesen áll. Ha valakit ilyen mellekkel áldott meg az ég, azt a női lapok bőségesen ellátták különféle praktikákkal. Azt javasolták például, hogy az ilyen keblet minden reggel és este egy igen puha kefével – melyet mekkai balzsammal vegyített alkoholba mártottak – át kell dörzsölni. Segít az is, állították, ha a hölgyek minden reggel 8-10 percig nagyon forró vízbe mártott törülközőt kötnek a mellükre, és végül mandulaolajjal bekenik.
A kéz állapota kardinális kérdés volt az előkelő hölgyek esetében. A szép kézen a bőr sima, fehér, átlátszó kék erecskék díszítik, a körmök pedig kicsinyek és szabályosak. A nagy, széles női kezek minden korban hátránynak minősültek, sőt, az alantas származás és a férfias jellem bizonyítékának tekintették. A hölgyek régóta tudják, hogy a kéz bőrét leginkább a napfény, a szél és a rendszeres szappanos kézmosás veszi igénybe. Nem véletlen, hogy az előkelő nők évszázadokig kesztyűt viseltek, és budoárjuk félhomályában kézradírral, krémmel ápolták puha kezüket. A korabeli kézradír lehéjazott mandulából, zsemlemorzsából, citromléből és tojássárgájából készült, és tökéletesen tisztává, hidratálttá varázsolta a bőrt.
A szem ápolása, kiemelése az ókori egyiptomiak óta része a szépségápolásnak.
Ők ólomtartalmú festéket használtak erre a célra, ami még kifejezetten egészségesnek tűnik ahhoz képest, hogy később a nők mi mindent csepegtettek a szemükbe, hogy csillogóvá varázsolják azt. A leggyakrabban nadragulyából, csattanó maszlagból, angyaltrombitából vagy bolondító beléndekből kivont anyag akár 1%-os dózisban is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy 7-10 napig teljes alkalmazkodási bénulást, nagyobb dózisban pedig vakságot okozzon.
A tudomány világában a szépen csengő Atropa belladonna névre hallgató növénynek atropintartalma miatt pupillatágító hatása is van. Ez volt a veszte sok asszonynak a római kortól az 1800-as évekig, amikor előszeretettel használtak nadragulyás szemcseppet az igéző tekintet érdekében.
Higannyal nemcsak a szifiliszt próbálták orvosolni, de különböző bőrproblémák, foltok kezelésére is ideális szerként tekintettek rá. Még az 1910-es években is ajánlottak higanytartalmú készítményeket a pattanásos bőrűek számára, és halványításra. Igaz, ekkor már tisztában voltak a káros hatásokkal is, így csak végső esetben javasolták.
Korabeli reklám, mely szeplők, májfoltok és egyéb bőrhibák elleni arckrémet kínál
A kor szépségszakértői ránctalanításra a következőket javasolták: eső- vagy folyóvizet, pálinkába áztatott birsalma héját, uborkás áttörlést, sótlan vajat vagy faggyút.
Arról akkoriban még nem tudtak, hogy az alkoholos víz csak addig csillapítja a tüneteket, amíg el nem párolog, utána azonban erősen szárítja az amúgy is száraz, ráncos bőrt.
Voltak, akik inkább a mechanikában bíztak, és azt javasolták, hogy a ráncos bőrt két ujjal ki kell feszíteni, és egy ragadós anyagdarabbal leragasztani. Ha ezt éjszakára felteszik a bőrre, reggelre kisimul a ránc.
A 19. század végén megjelentek a gyógyszertárban kikevert krémek, mint például a nagyon népszerű Creme celeste, ami olcsó, zsíros kenőcs volt, jórészt vazelin, lanolin fehér viasz és cetvelő keveréke. Ekkoriban már ismerték a kakaóvaj, mandulaolaj, glicerin jótékony hatásait is. Az újságok hátsó, hirdetési oldalai tele voltak különféle kozmetikai csodaszerek hirdetéseivel. Más esetekben olyan vegyi anyagokat tartalmaztak a szerek, hogy ha egyszer-egyszer hatásosnak is bizonyultak, hosszú távon komolyan károsíthatták az egészséget.
Bár a 20. század végétől a kozmetikai ipar radikálisan átalakult ebben a tekintetben, az állati eredetű összetevők használatában senki nem talált kivetnivalót a 20. század elején. Állati eredetű anyagok képezték az alapját az „animálkenőcsöknek” és az „animálszappanoknak”, amelyeket a bőr tisztításához és hidratálásához árultak.
A száraz és zsíros bőr eltérő igényeit felismerve különféle termékeket kínáltak a más-más bőrproblémákkal küzdő vásárlóknak. A kendőzésben, tehát a bőrhibák és ráncok elfedésében is változott a divat. Egyes asszonyok ragaszkodtak a zománc (email), egy sűrű, fénylő bevonatot képező krém használatához, amely meglehetősen feltűnően fedő szer lehetett, inkább mesterséges fényhez való, aki természetesebb fedésre vágyott, csak könnyebb púdert használt.
A 19. és a 20. század fordulóján a test bizonyos részeinek szőrtelenítése még nem vált olyan elterjedtté, mint az elkövetkezendő évtizedekben,
amikor a nők akár a hétköznapokban is megmutatták fedetlen lábszárukat és karjukat vagy a merészebb fürdőruhadivat miatt akár combjukat, hónaljukat. Mindazonáltal a hosszú ruhák és csuklóig érő ruhaujjak korában is mutatkozott igény a szőrtelenítésre. Sokan a borotvához; mások kis csípőfogóhoz, maró szerekhez – úgynevezett szőrvesztő szerekhez folyamodtak.
A reklámok tanúsága szerint például dr. Jutassy József bőrgyógyász „szőrirtást vállalt villanytűvel”) vagy a Kromayer-féle szőrvésést, de árusított Jutassy-féle szőrszíntelenítőt vagy szőrvesztőt (epilációs krémet) is. A reklámok akkor még jellemző módon elsősorban a kéz, a karok és az arc szőrtelenítését ígérték. Dr. Jutassy egy megjegyzéséből az is kiderül, hogy némi szőrzet az ajak felett nem számított szépséghibának:
„Egy kis bajusz, mely a nő felső ajkát árnyékolja, még nem is csúnya, sőt párisi ízlés szerint pikánssá, érdekessé teszi az arcot; de egy erős szakállnövés, melyet a bőkezű természet varázsol a női arcra, elcsúfítja, férfiassá, martialissá teszi azt.”
Nos, változnak az idők, változnak a divatok, ma már a kis bajusz sem kívánatos a női arcon…
(NZS/Felvidék.ma/Múlt-kor/Magyar néprajzi lexikon)
