Nem tudom, van-e felmérés arról, hogy Magyarország lakosságának hány százalékát érintette Trianon, de abban biztos vagyok, hogy az anyaországban élők többsége talál egy-egy határon túli területről származó felmenőt saját családjában. Ez a helyzet annyira általános, hogy ma már legfeljebb csak egy-egy téma ürügyén kerül szóba, mint legutóbb, a Felvidékről kitelepítettek emléknapján, Balázs Géza nyelvészprofesszor jegyezte meg beszélgetés közben, hogy az ő szüleit is kitelepítették 1947-ben.
Az ön tanári munkássága, társadalmi szerepvállalása több szállal is kötődik a külhoni magyarokhoz, de nem sejtettem, hogy van egy ilyen személyes oka is. Hol éltek a szülei?
Édesapám még Trianon előtt, 1910-ben Pozsony mellett Vízkeleten, édesanyám már a csehszlovák köztársaságban, 1924-ben Alsókubinban született. Édesapám Érsekújváron kapott magyar-latin szakos tanári állást, ott ismerte meg édesanyámat, és 1946-ban kötötték össze életüket.
Ön járt ott? Megnézte, hol éltek szülei, nagyszülei?
Szüleim megmutatták nekem szülőföldjüket. Három apró mozzanattal jellemezném az ehhez való viszonyunkat. Apám mélyen vallásos ember volt, nagyon szerette az édesanyját, mindennap imádkozott érte. A hatvanas években Pozsonyban halt meg az édesanyja. Apám útlevélproblémák miatt nem tudott elmenni a temetésére. Nagyon megviselte. Amikor kiskamasz voltam, apám elvitt Pozsonyba, megmutatott mindent. Amikor visszafelé elindult a vonat, könnyes lett a szeme. Mi a baj, apuka? – kérdeztem. Lehet, hogy most látom utoljára Pozsonyt, mondta. Akkor még nem egészen értettem ezt az érzést, ma már nagyon. S a harmadik élmény: anyám halálos ágyán Érsekújvárt emlegette. Életének nagyobbik része már Budapesthez kötötte, ezek az élmények elhomályosultak, de Érsekújvár eleven maradt. Judit kérdése ezer érzékeny történetet fakasztott föl bennem, meg kellene írnom családunk regényét. Viszont, amikor emlékezem, azzal szembesülök, hogy nem látok tisztán, mert gyermekként hallottam ezeket a történeteket, s akkor nem törekedtem arra, hogy mindent megjegyezzek. Most pedig már legföljebb a nővéreimet kérdezgethetem: Mimi még Érsekújváron született, Mari már Pesten, Jancsi bátyám pedig tavaly meghalt.
(Kép: nzalbum.sk)
Nyelvészként mikor kezdett foglalkozni a határon túli magyarokkal?
Amikor az 1990-es években hazai és néhány határon túli magyar nyelvész nekiment a nyelvművelésnek, így szlovákiai magyar nyelvművelőknek is, akkor és azóta feladatomnak tartom a magyar nyelv védelmét; megalkottam a magyar nyelvstratégiát, és számos további nyelvpolitikai kezdeményezésnek, így az intézményesülésnek álltam az élére.
Antropológus is vagyok, elfogadom a körülményekből fakadó nyelvi változásokat, így adott esetben a kétnyelvűségi jelenségeket is, ám nem gondolom, hogy ezeket pozitív mintaként kellene magunk elé állítani; és sorsára kellene hagyni anyanyelvünket.
Ismét szüleim példáját említem: apám és anyám anyanyelvi szinten beszélt magyarul, szlovákul, csehül (és még néhány nyelven csaknem anyanyelvi szinten), de egyik nyelv felől sem tudta senki megállapítani, hogy nem az adott nyelv az anyanyelve. Egy-két apró regionalizmust használtak csak a magyarban. Például én a mai napig azt mondom (mint az összes felvidéki magyar), hogy jogurt, míg rajtunk kívül mindenki joghurtot mond (tehát h-val, egyébként helytelenül, de hát ez rögzült). Én még küzdök a két formával: „anyanyelvjárásom” szerint jogurt, pesti nyelvhasználatom szerint: joghurt.
Gondolom, hogy a hazai médiában az ELTE tanáraként elhangzó műsorait ismerve hívták egyre többször előadásokra a határon túli területekre, végül a Partiumi Keresztény Egyetem is katedrát kínált. Tehát elég széles körben figyelheti meg nyelvünk mai állapotát. Vannak-e csak itthoni és csak határon túli jellegzetességek?
Részben a médiaszereplések, részben az egyetemi kapcsolatok miatt valóban nagyon sok helyen megfordultam. Főállásom, az ELTE mellett három szemesztert az Amszterdami Egyetemen, 1998-1999-ben egy tanévet a nyitrai egyetemen is tanítottam, 2015-től pedig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem kinevezett professzora is vagyok. Mivel a magyar nyelvet száz éve több államban beszélik, több részre szakadt, ezért érthetően vannak csak magyarországi és mondjuk, csak szlovákiai vagy romániai magyar nyelvi jelenségek. És egészen sajátos nyelvi helyzetben vannak az emigrációban élő magyarok, mert ők egy korábbi, úgy negyvenes-ötvenes évekbeli magyar nyelvi állapotot őriznek. Mindannyian olykor csodálkozunk. Az emigráció magyarsága sokszor mondja, hogy a magyarországi magyarok „elrontották” a régi szép magyar nyelvet, a magyarországiak főleg az amerikai „akcentus” miatt berzenkednek, vagy pedig részben egyszerűsítés miatt, részben merő otrombaságból „leszlovákozzák”, „lerománozzák” a határon túli magyarokat.
De van ellenvélemény is: egy felmérés szerint legtöbben – talán az erdélyi írók népszerűsége folytán – a székely nyelvjárást tartják a legszebbnek. A kétezres évek elején svédországi magyar tolmácsoknak, fordítóknak tartottam nyelvi továbbképzést. Engem is meglepett, hogy mennyire fontos volt nekik a mai magyarországi nyelvi változások, főleg a terminológia megértése, követése.
A rendszerváltoztatás után kinyíltak a határok, a hétköznapi ember is felfigyelt kisebb-nagyobb különbségekre, a nyelvészek pedig egyenesen nyelvi szétfejlődésről beszéltek. Ön mit tapasztal?
Személyes tapasztalataim és a szakirodalom is megerősíti azt, hogy Trianon után a magyar nyelv szétfejlődése lassan indult meg, de napjainkban sebességet váltott. Csak egy-két nagyobb felvidéki, erdélyi, vajdasági tömbben, és csak a magyar nyelvet naponta hivatásszerűen használók körében van valamennyire közös fejlődési irány;
a magyar nyelv szórványaiban előrehaladt a kétnyelvűsödés és a nyelvváltás.
Ebből sok „érdekes” nyelvészeti kutatnivaló fakad. Az egyes nyelvi helyzetekben elbizonytalanodó, sőt esetleg megfélemlített határon túli magyar sorsát a szívemen viselem, és teljességgel szolidáris vagyok vele. Hadd hangsúlyozzam: a felvidékizmusokat, transzszilvanizmusokat (helyesírási szabályzat ide vagy oda, én két sz-szel tartom szabályosnak), délvidékizmusokat stb. a maguk helyén természetesnek tartom, sőt olykor értékesnek is; de az erőszakolt nyelvváltást nem.
(Kép forrása: infovilag.hu)
A nyelvtörténet mit árul el arról, hogy a történelmi Magyarországon, amikor még nem szabdalták külön államokra, nem voltak különbségek egy nyitrai és egy temesvári magyar szókincsében?
A történelmi Magyarországon nyelvjárási különbségek voltak (ezek egyébként ma is vannak), ezekre épült rá – részben a nyelvújítás áramában – a közös köznyelv, amely egységes volt Nyitrától nem is csak Temesvárig, de Brassóig. A Trianon kapcsán szétszabdalt államiságok azonban mára erős nyomot hagytak a határon túli magyarság nyelvében; és
statisztikai adatokkal is igazolható, hogy fogy a Kárpát-medencei magyarság. Ennek csak egyik oka a népességfogyás, a másik: a nyelvváltás.
Hány magyar nyelvjárást ismer a tudomány a Kárpát-medencében, és ezekből hány él ma is?
Egyes kutatók felfogásától függően 8-10 nagy nyelvjárási régiót tartunk számon (és számos kis nyelvjárás-területet), persze az egyik, a csángó már kívül esik a Kárpát-medencén, ez egyébként a legarchaikusabb. Bár a nyelvészek több mint 200 éve figyelmeztetnek a nyelvjárások kihalására, valamennyi él ma is, azt hiszem, hogy én írtam le először: minden nyelvjárásunk él, és élni fog addig, ameddig magyar táji közösségekről beszélhetünk. Mert egy táji közösség számára a nyelvjárás az elsődleges, a természetes. Nagyon boldog vagyok, amikor csallóközi, kárpátaljai, székely, vajdasági vagy éppen muravidéki fiatalokat hallok nyelvjárásukban beszélni. És mindig hallok! A nyelvjárás az alap, minden nyelvváltozat erre épül.
A világháló segít egységesíteni az élő nyelvet, de sajnos a rossz példákat is. Viszont sokkal több emberhez jut el egy-egy értékes vagy érdekes program. Most zárult a magyar nyelv hetének előadássorozata. Minden este más-más témát követhettek a nézők – akár a legtávolabbi magyar diaszpórában is – a MNYKNT honlapján.
A koronavírus által okozott hátrányból igyekeztünk előnyt kovácsolni. A több mint fél évszázados magyar nyelv hete eddig csak egyszer – éppen az én javaslatomra – lépte át a határt, 2017-ben Nagyváradon nyitottuk meg. Az idei, 55. magyar nyelv hete előadásait az interneten közvetítettük, egyes előadások „nézettsége” meghaladta a 3000-et, és persze ezek az előadások a továbbiakban is elérhetők. Soha ennyi emberhez meg nem juthattunk el, igaz, a személyes találkozások nagyon hiányoznak. Remélhetőleg mihamarabb leküzdjük a járványt, fölvesszük újra a vándorbotot, újra eljutunk iskolákba, könyvtárakba, de ezt az internetes formát akkor is megtartjuk.
Jó néhány olyan témát említett, amely megérne egy-egy külön beszélgetést. Egyelőre a mostanit köszönöm meg.
