Jócskán benne vagyunk az emberi önzés, felelőtlenség által világméretekben kiváltott ökokatasztrófában. Akárhogyan szépítenénk, a borzasztó tények vádolnak: erdők égnek világszerte, gleccserek olvadnak, sárlavinák temetnek el városokat, családi otthonokat, nőnek a sivatagok, egyre súlyosabbak a viharkárok, állat- és növényfajok minden korábbinál nagyobb mértékben halnak ki, egyre több metán szabadul fel. Valóságos világháborút vív az emberiség a természet és önmaga ellen, 1,5 milliárd embernek nincs tiszta ivóvize, naponta körülbelül 20 000 ember hal éhen. És mi mit teszünk ezenközben – egyénileg és egyházakként? Summás és helytelen ítélet helyett az ökobűnbánat alázatával le kell szögeznünk: való igaz, sem egyénileg, sem egyházakként nem tettünk meg annyit a környezet védelméért, kíméléséért, a teremtett világ Isten alkotta létformáinak a tiszteletben tartásáért, a veszélyek tudatosításáért, kivédésük lehetséges módjainak a kereséséért, mint amennyit lehetett és kellett volna.
Hiszen már 2016-ban megszületett a mai erdőtüzek által rettegésben élő Görögországban a Voloszi Manifesztum, a kiáltvány a keresztyénség ökológiai reformációjáért. Hány egyházi iskolában lehetne ezt egészen az egyetemig bezárólag speciális kurzusként oktatni: keresztyén lét- és létezéskímélő ökokultúrát?! Sokszor elgondolkodtam: a Kárpát-medencében legalább 10 000 római katolikus, protestáns és más felekezetű keresztyén paptársam, lelkésztestvérem, prédikátortársam él. Hogyan meg lehetne sokszorozni a még lehetséges teremtésvédelmi cselekvési stratégiák tudatosítását, hatékonyabbá tételét az ő bevonásukkal, segítségükkel! Protestáns eleink tanítása szerint valljuk minden hívő egyetemes papságának elvét. Mi lenne, ha a Kárpát-medencei keresztyének/keresztények felkészített ökopapjai lennének Istennek és életmódjukkal, imáikkal nekiállnának együtt a menthető mentésének?
Ökoreformáció – sáska- és piranjaéletmód vagy hangya-, méhecskelétezés. A hírekben óránként érkező borzasztó tűzjelenetek nem az újszövetségi Ige aktualitását hozzák-e elénk: „Az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mindez ideig” (Róma 8,22) és „sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Róma 8,19). Rádióban, tévében, nyomtatott sajtóban, könyvekben, online és offline, Facebookon és interneten, Twitteren és bármily sokrétű kommunikációs formában micsoda lehetőségek! Hol van mégis az egyházak hangja a virtuális térben? És a valóságos közvéleményben? Hieronymus Bosch (1450–1516) középkori festő kegyelmi, látomásos állapotában szinte megfestette az apokaliptikus kínokat. Az ő képi fogalmaival élve sáska- és piranhatípusú embermilliárdok falják fel környezetünket és önmagukat, övéiket.
Később, a magyar reformkorban (1846-ban) Vörösmartynak rémlett fel: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!”
Hol van tehát az egyházak folyamatos vótuma a reményért, a bibliai képekkel alátámasztható hangyaéletmód, méhecskeéletmód, bárányéletmód elsőrendűen fontos bemutatásáért?
Kép: Wikipédia
A voloszi kiáltvány és az öko-imamozgalom. A kiáltványban világosan megfogalmazódott: „A keresztyénség ökológiai reformációja bűnbánat, megtérés és az összes keresztyén egyház megújulása nélkül nem fog menni.” Teremtésszemléleti, teremtésvédelmi megújulásról van szó. Személyek, családok, egyházi közösségek, gyülekezetek, felekezetek szemléleti és gyakorlati megújulásáról. Kritikát is megfogalmazott a kiáltvány: a keresztyénség azon formáinak ökológiai kritikáját, amelyek nem fogták fel az evangélium ökológiai dimenzióit, Isten akaratának mélyebb megértését és megismertetését. Mind a teremtett világ bibliai szemléletében, mind pedig a felelős ökológiai magatartás kialakításában közös a keresztyén teendő.
Az ökoreformációt nem lehet egyénileg, csoportokban eredményesen végrehajtani. Tényleges, cselekvő világhálóra van szükség – együtt.
És itt ugyancsak vannak hiányosságok. Az okokkal nem foglalkozom, de a cél egyértelmű: a nyilvánosságban sokkal erőteljesebb jelenlét, aminek hátterében a keresztyén összefogás az egyedüli aranyfedezet.
Például az öko-imamozgalom. Az imaösszefogás. Hiszen mindennek az első és utolsó cselekvő lépése az imádság.
Amiért és ami mellett imában, Istennel beszélgetve, Őelőtte elkötelezzük magunkat, azt már majdnem meg is tettük. És ne mondja senki, mert akkor nem ismeri az ima természetét, hogy az üres egekbe nézés a tett halála. Minden nagy dolog imában és imával kezdődik. Prima et ultima ratio – oratio. Ezt Isten a temesvári templomban ismertette fel velem, amikor elnéztem a forradalom 30. évfordulóján a közelemben álló Tőkés Lászlót.
Széchenyi pedig fején találta a szöget: Az ember akkor a legnagyobb, amikor imára térdel… Jézus Igéje ebben is mérték és érték: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”(Luk 19,40).
Ökopuritanizmus – elég az elég! Kiváltképpen a keresztyének számára nem kell bizonyítani, hogy a fegyelmezett, katolikus olvasatban az aszkétikus életmód, protestáns olvasatban a puritánság milyen környezetkímélő, életkímélő, jövőesélyes magatartási forma volt és maradt. Életvitel, ami a lét isteni szentségének tiszteletéből, a Teremtőnek a létragyogásban érzékelhető valóságos jelenléte imádatából, kultuszából következik. Nem emberkultuszból, ami mindig a romlások virágait szórta szét, hanem istenkultuszból, kultúrateremtő imádatból, ami mindig naggyá tett korszakokat, népeket, egyéneket.
Nem véletlenül kapcsolta össze Max Weber korszakos könyvében a protestáns puritanizmust és a kapitalizmus kialakulásnak, fellendülésének belső összefüggéseit.
A 20. század második felében Angus Maddison, a Hollandiában kutató zseniális és szorgalmas skót református gazdaságszociológus munkásságával egyértelműen kimutatta: a hitnek és a keresztyén életmódnak, az elégnek, a megelégedésnek és hálának kulcsszerepe volt Európa gazdasági fellendülésében. Annak a puritanizmusnak, ami képes a hatékony ökoéletforma megvalósítására. Az elég bibliai morálját sokkal erőteljesebben kellene belefogalmazni az egyházi megnyilatkozásokba, mint aminek ma hiányát tapasztaljuk.
Ökomoratórium. Igencsak nagy szükség lenne az ökumenikus voloszi ökokiáltvány, Ferenc pápa Laudati Si zöld enciklikája, Bartholomeosz ortodox pátriárka ökológiai állásfoglalásai, ökológiai reményt kifejező természetszemlélete összhangzatos igenjeinek és nemjeinek a megfogalmazására. Gyakorlati életmód moratóriumra. Majdnem banális példát említek. Az egyetlen ember által vezetett 50-60 milliós luxusautók helyett kezdjünk el két lábon járni, közlekedni. Vagy a kerozin szennyezést a csillagokig árasztó légi közlekedés helyett az egyéb hagyományos közlekedési formákat szorgalmazni.
Örömmel láttam, hogy az egyik M1 tv időjárás-jelentése végén a meteorológus bemutatta, hogy az ugyancsak meggondolatlanul használt klímaberendezések milyen környezeti többletfelmelegedést okoznak.
Miért nem adnak ki az egyházak praktikus környezetvédő, az egyéni létszinteken könnyen megvalósítható lépésekről, cselekvésmódokról rövid tanításokat, röplapokat, kis gyakorlati tanácsadó füzeteket? Aktuális ökomoratóriumot? Amíg nem lesz totálisan későn. Komolyan véve és széles körben ajánlva egyénileg, közösségileg, gyülekezeti és minden egyházi szinten a minden hívő egyetemes papságának, közbenjáró szolgálatának a mandátumát. Luther figyelmeztetése még aktuálisabb, mint 500 éve: „Ha tudnám is, hogy holnap vége lesz a világnak, még ma ültetnék egy almafát”.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
