„De szeretnék aranyhallá válni, Siófoktól Füredig úszkálni, bele úsznék babám hálójába, csolkot kérnék tőle utoljára.” E sorokat a Balaton partján egy daloskönyvből idézem, emlékezve egy kiváló dalénekesre, Forján Kálmánné, Vörös Nettire. „Az Őrség dalosmadara” nevet kiérdemlő autodidakta művész 1901-ben született Szalafőn. Igazi őstehetség volt, településének színes egyénisége. Kérve, kéretlenül is dalra fakadt, énekelt lakodalmakban, előadóesteken, sőt fellépett a rádióban és a televízió műsoraiban is. Hangját Vikár László, Széchenyi-díjas magyar zenetudós és Békefi Antal, zeneszerző, pedagógus is megörökítette. Az utóbbi gondozásában „Vasi népdalok 1976” címmel 26 éneke jelent meg nyomtatásban. Visszatérve füzetére, az oldalakon népdalok és műdalok váltják egymást. A paraszti élet részeként katonanóták, újév köszöntők is bekerültek az irkába. Nem értek a grafológiához, de a rendezett sorok, a formás betűk boldog papírravetőt takarnak.
Egy honlapon leltem Avas Kálmánnéra, aki 1980-ban megjelent írásában emlékezik meg Netti néniről: „Szalafőre érve első utam Forján Kálmánné Vörös Nettihez, az Őrség dalos csalogányához vezetett. Az örökifjú, 79 éves Netti nénit munka közben találtam. A varrógép mellett ült, és szorgalmasan varrt. Mint régi ismerőst, kedvesen fogadott.
Félretette a munkát, beszélgetni kezdtünk. Természetesen előkerültek a dalokkal teleírt füzetek, amelyekbe több száz, gyönyörű őrségi népdal le van írva.”
Fotó: Csermák Zoltán
Természetesen a népi igric nemcsak a dalok világában volt otthonos. A vidám-szomorú mesékkel télen, kukoricafosztáskor szórakoztatták egymást. A gyerekek is ott sündörögtek ilyenkor a nagy öregek körül, így egy-egy fabula nagyanyáról leányra szállt. Avas Kálmánnét is megajándékozta eggyel: „Szalafőn a templom tornyán fű zöldellt ki. Mivel a templom az egész falué, felhúzták rá a falu bikáját, hogy legelje le a füvet. Amikor húzták a kötéllel megfulladt, kilógott a nyelve. Erre az egyik ember így szólt: húzd csak komám, már kanyarít, pedig már kimúlt.” A bugyuta rege szót sem érdemelne, viszont a tolnai sváb nagymamám számtalanszor ugyanezt mesélte el nekem, s a végén jót döcögött: „Már nyúl érte”. Biztos, hogy e mesék vándoroltak tájról-tájra, s valamelyik változata megragadt a nép emlékezetében.
Szalafő büszke a víg kedvű asszonyra, a helyi skanzenben emlékszoba őrzi emlékét, s ugyancsak becses kincsek a dalok, amik szájról-szájra szállnak mind a mai napig.
A Szalafői Népdalkör 2009-ben vette fel a Netti nevét. Ha már egy szerelmes balatoni nótával kezdtük, fejezzük is be vidámabb sorokkal:
„Badacsonyi kéknyelűt, finom drága jó nedűt ittam az este. Kilenc rajkó hegedült, egy kislányka odaült az ölembe. És húr pattant, csók csattant, a kéknyelű jókedvünket tetézte, három éjjel, három nap nékem meg a páromnak megérte.”
(Csermák Zoltán)
