Augusztus 27-én adták át a népművészek legrangosabb állami kitüntetését, a Népművészet Mestere és a fiatal tehetségeket elismerő Népművészet Ifjú Mestere díjakat a Pesti Vigadóban.
A Népművészet Mestere díj egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként a hagyományőrző és értékmentő tevékenységet folytató személyeknek, népművészeknek adományozható kitüntetés. A magyar állam által ezen díjjal kitüntetett népi alkotók a kulturális örökség különböző területeinek képviselői, az 1953-ban alapított díjat évente tízen kaphatják meg.
2021-ben Népművészet Mestere díjat kapott Ulman István gömöri fafaragó, népi iparművész, aki már több alkalommal részesült díjazásban, legutóbb 2018-ban, amikor a Magyar Örökség díjat nyerte el. Őt kérdeztük.
Számított-e a díjra, meglepte-e ez az újabb elismerés?
Szerintem díjra a civil életben senki sem számít, számíthat rá egy sportoló, aki arra készül egész életében, azért dolgozik, hogy egy-egy versenyen felállhasson a dobogóra. A civil ember nem tud erre készülni. Hogy eljussunk egy ilyen rangos elismerés elnyeréséhez, ahhoz szerencse is kell és persze a család, a közeli baráti kör, a település, ahol élünk, mind meghatározó és segítséget nyújtó. Az elnyert díj azért nem csak annak az egy embernek a díja, hiszen mindenki valamilyen közösségben él. Az én elismerésemhez is hozzájárult az a csapat, amit a rendszerváltás után létrehoztunk Baffy Lajossal és Nagy Györggyel. Nélkülük nem tudtam volna templomokat felújítani. Fontos a kölcsönös tisztelet, sosem mondtunk egymásra rosszat, soha egy hangos szó sem hangzott el közöttünk. Megalakítottuk a Gömöri Kézművesek Társulását, ez is egy közös munka, a Csemadok-alapszervezettel rendezvényeket szervezünk, ami szintén egy nagyon jó csapat.
Hogy sikeres legyen az ember, ahhoz kell egy közeg, egy olyan környezet, ahol az ember jól érzi magát.
Ez nekem sikerült, tettem is érte, sokat dolgoztam, hogy így legyen. Már a hetvenes években részt vettem a faragásaimmal kisebb kiállításokon. Majdnem 30 éve együtt dolgozom másokkal. Ki kell gondolni a munka menetét, nemcsak a faragásokban, hanem a gyönyörű ácsmunkában, a tetők kialakításában, a csapolásokban is lehet gyönyörködni, ha minden összeillik. És persze a fiatalokról sem feledkezhetünk meg, akik tanulók is voltak a műhelyeinkben, örülök, hogy részt vesznek a munkákban, jó érzés, hogy a tanítványaink munkáját nekünk tulajdonítják, ez is az életünk eredménye. Egy ilyen elismerésre nem készül az ember, az emberben van egy ősi ösztön, ezt az ösztönt nevezhetjük tehetségnek. A tehetség mindenkiben benne van valami iránt, csak nem kerül felismerésre. Nekem sikerült felismernem, megmutatnom. Ahhoz, hogy eljusson máshoz, és megismerje a világ a munkásságunkat, szükséges az akarat, de kell hozzá lehetőség, kell hozzá környezet is. Arra nem lehet felkészülni, hogy valamikor nagy eredményt fogsz elérni. Nem az a célkitűzés, hogy ezért a munkáért majd kitüntetés jár, hanem hogy segíteni akartunk és nyomot hagyni az utókornak.
Mit gondol, mitől lesz valaki sikeres? Önnek mi a titka?
Sikeres attól lehet az ember, hogy konokul hisz valamiben és kitart mellette. Függetlenül attól, hogy vannak buktatói, összejöhet sok minden rossz a sok jó mellett is, de tovább kell csinálni, tenni a dolgunkat. Hinni kell abban, amit csinálunk, függetlenül a kritikáktól. Legyen az embernek önbizalma, higgyen abban, amit csinál, mert önbizalom nélkül könnyen feladja az ember. Fontosak a példaképek is, akikre felnézhetünk, és azt mondjuk, hogy ezek nagyon derék emberek voltak, valami hasonlót akarok tenni.
Mi inspirálja az alkotásai során?
Az ember élete során összegyűlt élmények. Vannak gyerekkori élmények, a disznóölés, az aratás, azok az életjelek, amiben élt az ember. Örömmel teszünk eleget a felkéréseknek, ezek mind alkotásra ösztönöznek. A felkérések a kihívások, például templomok, szószékek elkészítése. A munkák során nem adjuk fel a stílusunkat, céljainkat, ezek a felkérések arra is jók, hogy az embert megismertetik olyan dolgokkal, melyekkel addig nem találkozott.
Van-e olyan sikerélménye, melyre különösen büszke az elmúlt évekből?
Minden munkát úgy csinál az ember, hogy ha tetszik a megrendelőnek, a közösségnek, az már sikerélmény. Vannak olyan felkérések is, melyek az embert érzelmileg jobban megérintik. Az egyik legmeghatóbb alkotásunk a várhosszúréti katonahősök emlékműve volt. 110 magyar katona fekszik a sírokban. A hozzátartozók az egész Kárpát-medencéből eljöttek és virágot tudtak elhelyezni az elesettek emlékére, nagyon megható élmény volt. A másik ilyen megtiszteltetés, hogy Rozsnyó város felkérésére II. János Pál pápának készíthettünk ajándékot, amikor itt járt. És persze sikerélmény a templombelsők kialakítása, hiszen az egy olyan építmény, ami évszázadokig megmaradhat.
Honnan merített időt és energiát mindehhez?
Az időt nehéz beosztani. A csapattal nagyon sokat jártunk dolgozni. Nagyon sok munkát elvállaltunk, hogy tudjunk gépeket, felszereléseket vásárolni. A munkát felosztottuk, a többiek végezték az asztalosmunkát, én megrajzoltam a terveket és faragtam. Kell hozzá szellemi és fizikai energia is.
Rövid és hosszú távú tervei?
Több dologgal is foglalkozom. Most egy kenyérsütésre szolgáló kemencét raktam, mert azt is ki szerettem volna próbálni. Újra elkezdtem agyagozni, pásztorok arcképeit, alakjait készítem agyagból, szeretném megörökíteni őket ilyen formában is. Ők a pásztortalálkozón találkoztak egymással először, amit Hosszúréten szerveztünk. Óriási öröm és élmény volt számukra, de számunkra is. Sajnos elfelejtkeznek róluk az emberek. Vannak terveim, sok mindent szeretnék még, de nem akarok hosszú távú célokat kitűzni, mivel már hetvenéves vagyok. Szeretném a falu történetét is megfaragni, a régi foglalkozásokat, az itt elő embereket meg kellene menteni az emlékezetnek. A magyarság eredete is nagyon érdekel, de az lesz, amit majd hoz az élet.
(Máté Gyöngyi/Felvidék.ma)
