Kenyeret adó kincs volt a Zirc közeli bakonyi község, Dudar alatt. Szénbánya. A valamikor a református Nádasdy család birtokában lévő terület mélyén hatalmas szénvagyon rejtőzött, amit bányászok nemzedékei termeltek ki. Bakonynána-Dudar alatt, 180 méter mélyen eocén korból származó két szénpad húzódott.
A folyamatos termelés 1946-ban indult meg. A bányászok életét ebben a veszélyes üzemmódban a vízbetörések fenyegették. A termelés közel kétezer helybeli és környékbeli bányásznak biztosította a megélhetést. Az 1980-as évek végéig töretlen kitermelés fokozatosan visszaesett, majd 2000-ben bezárt Dudar újkori történetének országos hírű ipari üzeme. Ma, a bányásznapon, imádságos tisztelettel gondolok az élőkre és eltávozottakra, ismerősökre és ismeretlenekre. A föld mélye népére. Meghajtom fejemet az egyik legkeményebb emberi munkát jelentő „járatmélyi” emberek előtt.
Teológusként Dudaron
A termelés dandárját végző bányásztelepülésre 1970 késő őszén irányított az isteni kéz. A budapesti Református Teológiai Akadémia 4. évfolyamos hallgatója voltam. Dr. Bakos Lajos dunántúli püspök, aki teológiát tanított az Akadémián, számontartotta dunántúli hallgatóit, köztük engem is. Kedvenc tárgyam volt a „szisztematika”, ezt tudta a püspök-professzor úr. Egy emlékezetes napon Dunántúl kálvinista elöljárója hivatott. „Fiam, szedd össze a holmidat, jövő héttől Dudarra mégy exmisszióba. Meghalt a tiszteletes úr. Az új megválasztásáig te látod el külön kirendelő levéllel az összes szolgálatot az egyházközségben. Vigyázz a szolgálatra, Isten áldjon!”. Így kerültem 1970 reformáció havában az életre szóló gyülekezeti élményekkel megajándékozó kedves bakonyi faluba.
„Bányászlesen”
A gyülekezet gondnoka, az „ámerikás”, azaz Amerikát megjárt csupa lélek, jó szó, segítőkész Kovács Gyula „bácsi” volt. Termetes, szálfa alakjával napi segítője lett szolgálatomnak. Isten angyala volt. Jellegzetes hangsúllyal és mosolyogva szólt: Kedves Tiszteletes Úr! Az első szolgálatok során meglepődve tapasztaltam, hogy szinte csak asszonyok jönnek, bár szép számmal, bibliaórára, templomba. Hol vannak a férfiak? – tettem fel a kérdést bibliás gondnokomnak. – Hát a bányamélyben, kedves tiszteletes úr! – Akkor menjünk utánuk! – válaszoltam. Kedves szavú gondnokomban elakadt a szó. Pár perc múlva párás tekintettel felém fordult, hatalmas kajaival átölelt, s csak ennyit mondott: Legyen! Ámen. Így indult az a különös „bányászles”, amire életem végéig emlékezni fogok.
Fotó: Dr. Békefy Lajos
Bányamélyi vallomások: Én is református vagyok
Hosszas és sok értetlenkedéssel járó kilincselés kezdődött. Eltökélt szándékom lett, leszállok én is a bánya mélyébe, hiszen a gyülekezet tagjainak többsége bányász volt. Meg kell ismernem a munkakörülményeiket – ez volt mindenütt az érvem. A lelkésznek ismernie kell a hívek életét. Bányaigazgatóság, Veszprém megyei állami vezetők, dunántúli püspöki engedély kellett a különös alászálláshoz. Beindult a gépezet. Ilyen még nem volt, hogy egy lelkész, s legfőképpen egy fiatal teológus ilyen kéréssel álljon elő. De Gyula bácsival imádkoztunk. Aztán a templomos bányászfeleségekkel is. Reménykedtünk. Nem hiába. Csakhamar megjött a „behívó”. Egyeztettem az igazgatóval, a műszakvezető bányásszal, a vezető vájárral. Alászálltam. Nem minden félelem nélkül.
Amit tapasztaltam, az olyan mélyre vésődött az emlékezetembe, hogy még ma is szinte ösztönös, nagy meghajlást vált ki belőlem. A lelkemből különös féltő együttérzést. És tiszteletet. Isten teremtett világában jártam ott lenn is. Gondoskodó, szénalkotó gondviseléséért kezdtem áldani Őt, amint egyre mélyebbre mentünk. Szorongásom eltűnt. Kezdett egyre melegebb lenni. A frontvájaton bányászruhába, gumicsizmába, bányászsisakba öltözve kezdtem érezni a bányászsors sajátosságait. A különös bányaszagot, a fel-felcsapó szénpor ízét. Lassan már csak guggolva, térdelve lehetett haladni. Legalább negyven fok volt a járatban. Olykor ájulás környékezett.
Amikor már jó két órát voltam a bányászok között, lesve, csodálva kőkemény küzdelmüket az anyaggal, megszomjaztam. Vízivószünet. Egyikük megkérdezte: – Maga tényleg pap? – Nem egészen. Református lelkésznek készülök, s itt vagyok Dudaron kisegítő szolgálatban. – Hát ez érdekes! – szólt az egyik vezérvájár. – Tudja, tiszteletes úr, az én nagyapám presbiter volt. – Mire kis idő múlva odajött még két vájár, csillések, s mondták, nekik is volt presbiter felmenőjük. Aztán tovább izzadtunk, ők lapátolták a frissen fejtett szenet. Amikor csuromvizesen, kéményseprőkhöz hasonló porfestéssel az arcomon, kezemen, és bányászszerencsét kívánva elváltam tőlük, egyikük így fogalmazott: – Hát akkor, a viszontlátásra odafönn!
„Bányászlesből paples – Istenles”
Így történt, hogy a bányászlesnek paples lett a vége. Két hét múlva a férfiak addig gyéren elfoglalt templomi padsorai kezdtek megtelni. Tiszta ruhában, élénk tekintettel, kieresztett, zengő zsoltáros hanggal egyre több bányász jelent meg. Nem csak Dudarról. A szomszédos Csetényből is. A különös bányamélyi misszió nyomán a kezdtünk összetartozni a magasban, a földfelszínen, az utcán, a faluban, szomszéd faluban is. Ismerőssé, testvérré formált az áldó Kéz.
Az, hogy mindezt leírtam, azzal függ össze, hogy Piliscsabán, a Magyar Református Presbiteri Szövetség Országos Konferenciáján voltam az elmúlt három napban. Szombati igeszolgálatomban felvillantottam dudari bányaélményemet annak az Igének kapcsán, amelyben a hit többgenerációs megéléséről olvasunk. Pál fiatal tanítványának, Timóteusnak írta: Éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, ami megvolt a nagyanyában, Lóiszban, anyjában, Eunikében. Ott, az egykori dudari bánya mélyén a presbiter nagyapa, a református szülők példája, templomossága ébredt fel bányász testvéreimben a különös látogatás során. A bánya bezárt, de az élő hit működik ma is sokak életében az áldott dudari reformátusokban. Istené legyen ezért is a dicsőség!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
